Az Alekszandr Nyevszkij-kantáta (alt­szó­ló­ra, vegyeskarra és ze­ne­kar­ra) ere­de­ti­leg kí­sé­rő­ze­né­nek szü­le­tett. A szov­jet-orosz ren­de­ző­mo­gul, Ei­sen­ste­in kér­te fel Prokofjevet, hogy 1937-ben ké­szü­lő, a Jég­me­zők lo­vag­ja cí­mű film­jé­hez ze­nét ír­jon. A XIII. szá­zad­ban ját­szó­dó nagy­sza­bá­sú, lát­vá­nyos al­ko­tás kép­so­ra­it Ei­sen­ste­in így egyene­sen az ő rit­mu­sa­i­ra vág­ta; és a „ket­tős si­ker” nem is ma­radt el. Prokofjev ez­után a leg­jel­leg­ze­te­sebb ze­nei té­má­kat ki­bő­ví­tet­te és sor­ba fűz­te. Az önál­ló új mű, a  kan­tá­ta hét té­te­le a kö­vet­ke­ző lett: Orosz­or­szág a mon­gol iga alatt; Dal Alekszandr Nyevsz­kij­ről; A ke­resz­te­sek Pszkovban; Fel, te orosz nép!; Csa­ta a jé­gen; A csa­ta­me­zőn; Alekszandr Nyevszkij be­vo­nu­lá­sa Pszkovba.

Tö­rök—né­met film­drá­ma (2006)

Adott egy tö­rök kis­em­ber, az egy­ügyű Muharrem (Erkan Can). Egy ügye van ugyan­is, a val­lás, amely­ből a tör­té­net elő­re­ha­lad­tá­val azért vo­nul ki mind­in­kább az Is­ten (bo­csá­nat, Al­lah), mert az em­ber­ség több szem­pont­ból is csor­bát szen­ved a kör­nyé­ken. Asz­ké­ta ba­rá­tunk is — ta­lál­koz­va az égi­ek­re hi­vat­ko­zó ál­szent­ség­gel, anya­gi­as­ság­gal, a Mo­ha­med kö­ve­tői kö­ré­ben vi­zet pré­di­ká­lás nél­kül is fő­ben já­ró bor­ivás­sal — kezd meg­ha­son­la­ni. Sze­re­tet­re, saj­ná­lat­ra egy­ként mél­tó e ke­le­ti szent­em­ber-csi­nov­nyik, aki a ben­ne élő „más-vi­lá­got” kép­te­len ös­­sze­il­lesz­te­ni a lel­ki okok­ból kény­sze­rű­en meg­ta­pasz­talt na­gyon is evi­lá­gi­ság­gal (mert­hogy min­dent, ugye-ugye, nem is le­het), s re­mény­te­le­nül kí­vül re­ked­ve az oda­fent és az ide­ig va­lók bé­kés egy­más mel­lett élé­sé­nek le­he­tő­sé­gén ma­ga is da­ra­bok­ra hul­lik. Pél­dá­zat ar­ról (is), hogy a val­lá­si pár­be­szé­det — tu­dat­ha­sa­dás nél­kül per­sze, de — ön­ma­gunk­ban kell el­kez­de­nünk.

Be­kez­dé­sek Krzysztof Zanussitól

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2010)

Nagy­ap­ja olasz vas­út­épí­tő mér­nök­ként ke­rült len­gyel föld­re. An­nak el­le­né­re, amit szár­ma­zá­sá­ra val­ló ne­ve sej­tet, a ne­ves film­ren­de­ző Var­só­ban szü­le­tett 1939-ben. Fi­zi­kát a var­sói, fi­lo­zó­fi­át a krak­kói egye­te­men ta­nult. Emel­lett film­el­mé­le­ti kur­zust is vég­zett. Ez­után éve­kig ama­tőr fil­me­ket ké­szí­tett, majd do­ku­men­tum­fil­mek kö­vet­kez­tek. Egy len­gyel film­stú­dió igaz­ga­tó­ja.  Ed­di­gi mint­egy hu­szon­hét film­je kö­zül az el­sőt 1969-ben ren­dez­te, Köz­já­ték cím­mel. A szá­mos fesz­ti­vál­díj­jal el­is­mert al­ko­tó több egye­te­men is ta­nít. 1981-ben II. Já­nos Pál pá­pá­ról is ké­szí­tett fil­met, mely­nek for­ga­tó­könyv­ét is ő ír­ta. Ugyan­ak­kor ta­nács­adó­ja is volt a szent­atyá­nak. Je­len­tő­sebb mű­vei: Mér­leg, Spi­rál, Kons­tans, A nyu­godt Nap éve, Fe­ke­te nap, A mi Urunk test­vé­re. Er­köl­csi kér­dé­sek gyak­ran ke­rül­nek lá­tó­te­ré­be, s a val­lá­si té­mák sem ide­ge­nek sze­mé­lyé­től és mű­ve­i­től. Er­ről is vall e film­ben.

Szám­űzött ma­gyar iro­da­lom (2012)

Jól­le­het ősei né­met szár­ma­zá­sú­ak vol­tak, a XIX. szá­zad vé­gén ma­gyar ne­mes­sé és föld­bir­to­kos­sá vált a csa­lád. Az 1875-ben szü­le­tett író­nő nagy nyelv­is­me­ret­tel és kül­föl­di uta­zá­sa­i­val je­len­tős vi­lág­iro­dal­mi tá­jé­ko­zott­ság­ra tett szert. El­be­szé­lés­kö­te­tei után 1911-ben meg­je­lent el­ső re­gé­nyét (Em­be­rek a kö­vek kö­zött) öt nyelv­re le­for­dí­tot­ták. Leg­si­ke­re­sebb mű­ve a Ré­gi ház cí­mű csa­lád­re­gény (1914), amely ugyan­csak több nyel­ven el­ér­he­tő. Nap­ló­sze­rű írá­sai és úti­raj­zai mel­lett szü­le­tett tör­té­nel­mi tri­ló­gi­á­ja, mely a ta­tár­já­rás ide­jé­ben ját­szó­dik, cson­ka ma­radt. 1936—1937-ben No­bel-díj­ra je­löl­ték. 1937-ben hunyt el. Köz­éle­ti-kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­ge mi­att 1945 után a „szám­űzött iro­da­lom” kö­ré­be so­rol­va el­hall­gat­ták.

Ma­gyar port­ré­film (2001)

A taliándörögdi klast­rom rom­já­nál és a pulai ho­mok­bá­nyá­ban is hal­lot­tam éne­kel­ni. Fe­lejt­he­tet­len. Ma, ami­kor egy-egy ré­gi hang­fel­vé­tel­ét elő­ke­re­sem, ugyan­az az ér­zés fog el, ami ak­kor ha­tal­má­ba ke­rí­tett: Cseh Ta­más da­lai ré­szei a tel­jes­ség­nek. Aho­gyan ő ma­ga meg­fo­gal­maz­ta: „Egy-egy bol­dog pil­la­nat­ban a tá­bor­ban is, a szín­pa­don is azt ér­zed, hogy ré­sze vagy va­la­mi tö­ké­le­tes egész­nek. Ami­kor ki­sza­lad be­lő­led az ének, mint­ha nem is te len­nél, aki csi­nál­ja. Ami­kor azt ér­zed, hogy ezt a dél­utánt nem ad­nád sem­mi­ért. Va­jon mi­ért nem? Min­den­ki vá­gyik a fé­nyes pil­la­nat­ra, az ün­nep­re. Hogy ki­lép­jen a szür­ke, mo­no­ton me­ne­te­lés­ből, ami­ből a hét­köz­nap­ok ös­­sze­áll­nak.” A film lí­rai port­ré egy rend­kí­vü­li sze­mé­lyi­ség­ről.

Ady End­re

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2002)

A köl­tő­ről szak­em­ber és mű­ked­ve­lő egy­aránt íté­le­tet mond, ám so­sem de­rül ki, me­lyi­kü­ké a he­lyes és az igaz vé­le­ke­dés. Ta­lán nem is le­het ob­jek­tív mó­don szem­lél­ni. Van, aki­nek tet­sze­nek Ady End­re köl­te­mé­nyei, van, aki­nek nem. A most lát­ha­tó film mon­tázs­sze­rű­en vil­lant­ja föl az Ér­től in­du­ló s az Óce­á­nig ju­tó mű­vész éle­té­nek főbb hely­szí­ne­it: Ér­mind­szen­tet, a mai Adyfalvát, Zilahot, Deb­re­cent, Nagy­vá­ra­dot, ahol köl­tő­vé érett, ahol még a bör­tön­lé­tet is meg­ta­pasz­tal­ta; s a két fő­vá­ros, Pá­rizs és Bu­da­pest sem ma­rad­hat ki a sor­ból. A ké­pe­ket Ady gon­do­la­tai kí­sé­rik, a vers- és pró­za­rész­le­te­ken kí­vül sem­mi más ma­gya­rá­zó szö­veg nem hall­ha­tó. Ta­lán így kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk a „li­dér­ces, mes­­sze fény”-hez s tit­ká­hoz.

Finn film­drá­ma (2002)

Az egész­sé­ges em­ber ne­he­zen tud­ja el­kép­zel­ni, hogy egy kró­ni­kus be­teg mi­lyen szen­ve­dé­se­ken me­het ke­resz­tül. Nem csak a fáj­da­lom­ra gon­do­lok. A kór­ház — bár­mily mo­dern is — va­ló­sá­gos bör­tönt je­lent an­nak, aki a ke­ze­lé­sek mi­att nem tud on­nan ki­moz­dul­ni. Ami­kor a ti­zen­hét éves Pete-ről ki­de­rül, hogy rá­kos, lel­ki­leg tel­je­sen ma­gá­ra ma­rad. A kór­ház­ban ös­­sze­is­mer­ke­dik egy ko­ra­be­li fi­ú­val, Jusával, aki ugyan­ez­zel a kór­ral és a ve­le já­ró be­zárt­ság­gal küsz­kö­dik már évek óta. Jusa egyet­len vá­gya, hogy el­jus­son Mombasába, a ten­ger­hez. Egy nap a két fiú meg­szö­kik, és el is in­dul­nak oda, ám elő­ször út­ba ej­tik Pe­te sze­rel­mét a tá­vo­li észa­kon. Mind­ket­ten jól ér­zik ma­gu­kat, ed­dig is­me­ret­len dol­go­kat ta­pasz­tal­nak, és még csak nem is sej­tik, hogy egyi­kük szá­má­ra ez az utol­só uta­zás…

An­gol thriller (1932)

Alfred Hitch­cock film­jét — ra­jon­gó­tá­bo­rán kí­vül — el­ső­sor­ban olya­nok­nak aján­lom, akik a film­tör­té­net át­me­ne­ti al­ko­tá­sai iránt ér­dek­lőd­nek. Ab­ban az idő­ben, ami­kor ké­szült, még csak né­hány éve ta­lál­koz­hat­tak a né­zők han­gos­film­mel. Ek­kor már lát­szott, hogy a film meg­szó­la­lá­sa nem pusz­tán an­­nyit je­lent, hogy ezen­túl hang­szó­rók­ra is szük­ség lesz a mo­zik­ban. Va­la­mi alap­ve­tő­en új szü­le­tett. Hitch­cock kri­mi­jé­ben még lá­tunk né­ma­fil­mes meg­ol­dá­so­kat, ugyan­ak­kor fel­tűn­nek már azok a stí­lus­je­gyek, me­lyek­kel a mes­ter ké­sőb­bi, érett al­ko­tá­sa­i­ban is ta­lál­koz­ha­tunk. Egy el­adás­ra vá­ró üres ház­ban — egy holt­test tár­sa­sá­gá­ban — ös­­sze­fut né­hány em­ber. Ám szép las­san ki­de­rül, hogy sen­ki nem az, aki­nek lát­szik. A holt­test sem.