Thomas Merton (1915—1968) trap­pis­ta szer­ze­tes, lel­ki­sé­gi író, köl­tő. Fran­cia­or­szág­ban szü­le­tett. Ap­ja aka­ra­tá­nak meg­fe­le­lő­en ang­li­kán­nak ke­resz­tel­ték. Az I. vi­lág­há­bo­rú elől me­ne­kül­ve a csa­lád Ame­ri­ká­ban te­le­pe­dett le. A Co­lum­bia Egye­te­men foly­ta­tott ta­nul­má­nyai idején Merton ta­lál­ko­zott a ka­to­li­kus hit­tel. A XX. szá­za­di ka­to­li­kus iro­da­lom egyik leg­ki­emel­ke­dőbb alak­ja lett. Spi­ri­tu­á­lis írá­sai mel­lett je­len­tő­sek ver­sei, va­la­mint a val­lá­sok kö­zöt­ti pár­be­széd je­gyé­ben írott mun­kái. Ja­nu­ár 31—én len­ne ki­lenc­ven­nyolc éves.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1993)

A tör­té­net ere­de­ti cí­me a nagy­ne­vű író­val va­ló bir­kó­zás­ra utal (Wrest­ling Ernest He­ming­way), ugyan­is ezt idé­zi fel lép­ten-nyo­mon tán túl­sá­go­san is moz­gal­mas if­jú­kor­ára em­lé­kez­ve a nyu­gal­ma­zott, de nyug­ha­tat­lan ten­ge­rész, Frank (Richard Harris). Töb­bek kö­zött a kor­ban hoz­zá­il­lő, de vér­mér­sék­let és élet­fel­fo­gás dol­gá­ban tő­le fény­évek­re ke­rin­gő tár­sát, Waltert (Robert Duvall) trak­tál­ja a haj­dan­volt idők hol ro­man­ti­kus, hol zaf­tos, de leg­in­kább gya­nít­ha­tó­an ló­dí­tó tör­té­ne­te­i­vel. A ten­ge­ri med­ve egy park­ban ta­lál­ko­zik a csen­des bor­bél­­lyal, s kü­lö­nös kap­cso­lat bon­ta­ko­zik ki köz­tük: hol ba­rát­ság­ra ha­son­lít, hol meg ar­ra a se ve­le, se nél­kü­le vi­szony­ra, mely­ben két na­gyon ma­gá­nyos em­ber a má­sik­kal pró­bál­ná gyó­gyí­ta­ni fel­gyűlt-be­gyűj­tött lel­ki se­be­it, ne­megy­szer csak újabb sé­rü­lé­se­ket okoz­va. S köz­ben az is ki­de­rül: mél­tó­ság­gal bú­csúz­ni az élet­től nem azo­nos a de­rű, az ér­zel­mek és a hun­cut­ság ki­szá­ra­dá­sá­val.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film

Idén ja­nu­ár 12-én volt het­ven esz­ten­de­je, hogy a Vö­rös Had­se­reg egy­sé­gei Urivnál át­tör­ték a Ma­gyar Ki­rá­lyi 2. Hon­véd Had­se­reg vé­del­mi vo­na­la­it. Ez­zel olyan ka­taszt­ró­fa vet­te kez­de­tét, amely­nek fáj­dal­ma a mai na­pig ele­ve­nen él a ma­gyar­ság­ban. Mi­ért kel­lett a ma­gyar ka­to­nák­nak a szü­lő­ha­zá­juk­tól több mint ezer ki­lo­mé­ter­re har­col­ni­uk? Hol és mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött kel­lett helyt­áll­ni­uk a má­so­dik had­se­reg ka­to­ná­i­nak? Szük­ség­sze­rű volt-e a ka­taszt­ró­fa? Ezek­re a kér­dé­sek­re ke­re­si a vá­laszt e do­ku­men­tum­film. Az egy­kor ese­mé­nye­ket a kor­sza­kot jól is­me­rő tör­té­né­szek se­gít­sé­gé­vel fel­idé­ző film ké­szí­tői fel­ke­res­ték a híd­fő­har­cok ama hely­szí­ne­it is, ahol hét év­ti­ze­de több tíz­ezer ma­gyar hon­véd vesz­tet­te éle­tét.

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2008)

Palden Gyatso gyer­mek­ko­ra óta ti­be­ti budd­his­ta szer­ze­tes. 1959-ben a Kí­nai Kom­mu­nis­ta Had­se­reg be­bör­tö­nöz­te, mert bé­ké­sen tün­te­tett Ti­bet kí­nai meg­szál­lá­sa el­len. Har­minc­há­rom éven át tűr­te a bör­tönt, a kín­zá­so­kat, az éhe­zést, a meg­alá­zást és a kény­szer­mun­kát. Sza­ba­du­lá­sa után az in­di­ai Dha­ram­sza­lá­ba me­ne­kült, amely a szám­űzött ti­be­ti kö­zös­ség ott­ho­na. Bé­kés har­ca az igaz­ság­ta­lan­ság és tu­dat­lan­ság el­len ma is foly­ta­tó­dik. A do­ku­men­tum­film egy szik­la­szi­lárd hi­tű és aka­ra­tú em­ber drá­mai és ins­pi­rá­ló tör­té­ne­tét mu­tat­ja be. Az idős szer­ze­tes mel­lett meg­szó­lal­nak más po­li­ti­kai fog­lyok, csa­lád­tag­ok és a da­lai lá­ma is, va­la­mint ar­chív fel­vé­te­lek is sze­re­pel­nek a ta­nul­sá­gos és szív­szo­rí­tó tör­té­nel­mi do­ku­men­tum­film­ben.

Ope­ra

Ha meg­néz­nénk, me­lyek a ze­ne­iro­da­lom leg­spi­ri­tu­á­li­sabb al­ko­tá­sai, ak­kor az egyik (ha nem az el­ső) biz­to­san Francis Poulenc 1957-ben, a mi­lá­nói Scalában be­mu­ta­tott ope­rá­ja len­ne. A kar­me­li­ták pár­be­szé­dei, Georges Bernanos drá­má­ja a fran­cia for­ra­da­lom alatt ki­vég­zett apá­cák sor­sát mu­tat­ja be. A „cse­lek­mény” csak ke­re­te a lel­ki tör­té­né­sek­nek, az em­be­ri sor­sok va­ló­já­ban az egy­mást kö­ve­tő „be­szél­ge­té­sek­ből” bon­ta­koz­nak ki. A hit olyan alap­kér­dé­se­it vil­lant­ja fel az ope­ra, mint a hű­ség, ön­ma­gunk le­győ­zé­se, a lel­ki bé­ke utá­ni vágy vagy a má­so­kért vál­lalt szen­ve­dés. És mi­cso­da fi­gye­lem­re mél­tó tett, ha tet­szik, hit­val­lás, hogy — a Puc­ci­ni nyom­do­ka­in ha­la­dó — Poulenc, ez az ízig-vé­rig XX. szá­za­di ze­ne­szer­ző a „di­va­tos ten­den­ci­ák­kal”, a ki­áb­rán­dult­ság­gal és a ci­niz­mus­sal szem­ben te­o­ló­gi­át vitt ope­ra­szín­pad­ra, még­hoz­zá meg­ren­dí­tő erő­vel.

Ame­ri­kai—né­met film­sza­tí­ra (2006)

„Mind­egy, hogy mit kö­vet­tél el, ha van egy jó ügy­vé­ded, bár­mit meg­úsz­hatsz.” Hány­szor, de hány­szor hall­hat­tunk ame­ri­kai fil­mek­ben eh­hez ha­son­ló mon­da­to­kat! Az eu­ró­pa­i­tól oly sok min­den­ben el­té­rő jog­rend­szer sok le­he­tő­sé­get biz­to­sít a pró­ká­to­rok­nak. Sidney Lumet meg­tör­tént ese­mé­nyek­re épü­lő film­jé­ben a maf­fia tag­jai ül­nek a vád­lot­tak pad­já­ra. A szer­ve­zett bű­nö­zés iga­zán jö­ve­del­me­ző te­vé­keny­ség, így a leg­jobb ügy­vé­de­ket tud­ják fel­fo­gad­ni. Egyi­kük ki­vé­te­lé­vel. Jackie (Vin Di­e­sel) úgy dönt, ma­gát fog­ja vé­de­ni. Kez­det­ben úgy vi­sel­ke­dik, mint az ele­fánt a por­ce­lán­bolt­ban, ma­gá­ra ha­ra­gít­va a bí­rót és tár­sa­it. Ám ahogy egy­re kö­ze­lebb ke­rü­lünk a ma­ra­to­ni per vé­gé­hez, úgy tű­nik, Jackie-nek si­ke­rül­het az, ami a jog tu­do­ra­i­nak nem. Fel­men­tet­ni a nyil­ván­va­ló bű­nö­sö­ket.

Olasz—spanyol—NSZK wes­tern (1966) • Van, aki szá­má­ra a há­bo­rú fér­fi­as küz­del­met, má­sok­nak vi­szont csak szen­ve­dést je­lent. De min­dig lesz­nek olya­nok is, akik úgy gon­dol­ják, itt a so­ha vis­­sza nem té­rő al­ka­lom a meg­gaz­da­go­dás­ra. Az ame­ri­kai pol­gár­há­bo­rú for­ga­ta­gá­ban há­rom fér­fi tart a front fe­lé. A Jó (Clint East­wood), a Csúf (Eli Wallach) és a Rossz (Lee Van Cleef). Nem ér­dek­li őket sem az észa­ki­ak, sem a dé­li­ek ügye, csu­pán egy te­me­tő­ben el­ásott, két­száz­ezer dol­lárt érő kincs. Sergio Le­o­ne film­je olyan vi­lá­got áb­rá­zol, ahol nin­cse­nek ba­rá­tok, nin­cse­nek esz­mék, ahol min­den­ki csak ön­ma­gá­ban bíz­hat. Nem tu­dom, ilyen volt-e a vad­nyu­gat hős­ko­ra, de az biz­tos, hogy a film­sze­re­tők szá­má­ra örök­re olyan ma­rad, mint ami­lyen­nek a spa­get­ti­wes­tern csú­csa áb­rá­zol­ta.

Az Alekszandr Nyevszkij-kantáta (alt­szó­ló­ra, vegyeskarra és ze­ne­kar­ra) ere­de­ti­leg kí­sé­rő­ze­né­nek szü­le­tett. A szov­jet-orosz ren­de­ző­mo­gul, Ei­sen­ste­in kér­te fel Prokofjevet, hogy 1937-ben ké­szü­lő, a Jég­me­zők lo­vag­ja cí­mű film­jé­hez ze­nét ír­jon. A XIII. szá­zad­ban ját­szó­dó nagy­sza­bá­sú, lát­vá­nyos al­ko­tás kép­so­ra­it Ei­sen­ste­in így egyene­sen az ő rit­mu­sa­i­ra vág­ta; és a „ket­tős si­ker” nem is ma­radt el. Prokofjev ez­után a leg­jel­leg­ze­te­sebb ze­nei té­má­kat ki­bő­ví­tet­te és sor­ba fűz­te. Az önál­ló új mű, a  kan­tá­ta hét té­te­le a kö­vet­ke­ző lett: Orosz­or­szág a mon­gol iga alatt; Dal Alekszandr Nyevsz­kij­ről; A ke­resz­te­sek Pszkovban; Fel, te orosz nép!; Csa­ta a jé­gen; A csa­ta­me­zőn; Alekszandr Nyevszkij be­vo­nu­lá­sa Pszkovba.