Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Egy év a fron­ton. El sem tud­juk kép­zel­ni, hogy él­ték túl azok, akik ott vol­tak. Re­mé­nyük ta­lán ab­ban le­he­tett, hogy tud­ták, ha­za­vár­ják őket. Egy édes­anya, édes­apa, test­vér, meny­as­­szony vagy eset­leg Ju­li­ka, a lép­cső­ház­ból. De az az egy év ott­hon sem mú­lik el nyom­ta­la­nul. Elő­for­dul­hat, hogy a sze­re­tett Csé­ri Ju­li­ka (Ruttkai Éva) ép­pen­ség­gel le­vá­gat­ta a ha­ját, más fér­fi­val is ta­lál­koz­gat, és rend­sze­re­sen jár ba­rát­nő­jé­vel a Fe­ke­te Ri­gó­ba, hogy ott meg­igya­nak egy-egy pi­ko­ló vi­lá­gost leg­újabb hó­do­ló­ik­kal. Va­jon a front­ról ha­za­tér­ve Mar­ci (Bitskey Ti­bor) el tud­ja fo­gad­ni a meg­vál­to­zott lányt? Tud­ja ugyan­úgy sze­ret­ni, mint egy év­vel ko­ráb­ban? És elég-e há­rom nap ar­ra, hogy a két sze­rel­mes em­ber is­mét egy­más­ra ta­lál­jon? Most is ak­tu­á­lis kér­dé­se­ket vet fel Máriássy Fé­lix já­ték­film­je.

Fran­cia film­víg­já­ték (1976)

Té­má­nak sem iga­zán íz­le­tes a gyors­ét­kez­te­tés, de bi­zony so­kat és sok­szor rá­gó­dunk raj­ta. Nem vé­let­le­nül, mert az élel­mi­szerüze­mek és ilyen-olyan lán­cok ne­megy­szer meg­le­he­tő­sen ri­asz­tó lé­pé­sek­re ké­pe­sek. Ezen bos­­szan­kod­ha­tunk, ret­teg­he­tünk is tő­le, de az sem utol­só do­log, s a túl­élés­ben ta­lán a leg­töb­bet se­gít, ha a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest igyek­szünk mi­nél egész­sé­ge­seb­ben táp­lál­koz­ni, egyéb­ként meg pró­bá­lunk ne­vet­ni is „szép új”, mes­ter­sé­ges vi­lá­gun­kon. E ne­ve­tés­hez meg­fe­le­lő alap­anyag Claude Zidi film­víg­já­té­ka, mely­ben az ét­ter­mek-ven­dég­lők be­so­ro­lá­sá­nak „pá­pá­ja”, Monsieur Charles Duchemin (Louis de Funès) és a ko­moly atyai szak­má­tól a bo­hóc­hi­va­tás fe­lé ka­csin­ga­tó fi­acs­ká­ja (Coluche) ered­nek az em­be­re­ket szin­te­ti­kus anya­gok­kal és ha­zug­sá­gok­kal ete­tő ele­mó­zsia-nagy­ipa­ros nyo­má­ba. Iga­zi klas­­szi­kus, ínyen­cek­nek — jó ét­vá­gyat hoz­zá!

A XIX. szá­zad­ban és a XX. szá­zad el­ső fe­lé­ben a ze­ne­kar­ra írt, sza­bad for­má­jú kom­po­zí­ci­ók, a szim­fo­ni­kus köl­te­mé­nyek jel­leg­ze­te­sen prog­ram­ze­nei mű­fajt te­rem­tet­tek. E mű­vek ál­ta­lá­ban iro­dal­mi al­ko­tá­sok­ból ve­szik prog­ram­ju­kat. A mű­faj egyik leg­na­gyobb mes­te­re Liszt Fe­renc volt. Most el­hang­zó Les Préludes-jét Lamartine köl­te­mé­nye ih­let­te. Stravinskyt ugyan­csak egy po­é­ma, Dukas A bű­vész­ina­sát Goe­the köl­te­mé­nye, Mu­szorgsz­kijt Go­gol Szent Iván-éj cí­mű drá­má­ja, Smetanát ha­zá­ja „nem­ze­ti” fo­lyó­ja, a Mold­va, Richard Strausst pe­dig Nietz­sche fi­lo­zó­fi­ai mű­ve in­dí­tot­ta kom­po­ná­lás­ra. A hat szim­fo­ni­kus köl­te­mény meg­hall­ga­tá­sa a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus, a Pan­non Fil­har­mo­ni­kus és a Du­na Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar ki­vá­ló tol­má­cso­lá­sá­ban rit­ka él­ményt ígér.

Duna Univerzum

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1993)

A vi­lág száz­nyolc­van­négy vá­ro­sá­ban van met­ró. Leg­elő­ször a lon­do­ni épült meg, 1863-ban. (Váll­ve­re­ge­tés­sel mond­hat­juk: a bu­da­pes­ti a har­ma­dik, 1896-ból — a lon­do­ni mel­lett csak a chi­ca­gói elő­zi meg.) A vo­na­lak Sanghajban a leg­hos­­szab­bak, együtt­vé­ve négy­száz­hu­szon­há­rom ki­lo­mé­te­re­sek, a leg­több ál­lo­más New York­ban van (négy­száz­hat­van­nyolc), s vo­nal­ból is ott van a leg­több (hu­szon­hét), a leg­több utast pe­dig a to­ki­ói szál­lít­ja, na­pon­ta több mint nyolc és fél mil­li­ót. Met­ró­ügy­ben Lille is dom­bo­rít: Eu­ró­pá­ban el­ső­ként e fran­cia vá­ros­ban köz­le­ked­tek VAL rend­sze­rű, au­to­ma­ti­kus mű­kö­dé­sű, ve­ze­tő nél­kü­li sze­rel­vé­nyek. Nem te­he­tek ró­la, le­nyű­göz­nek a szá­mok és a le­gek. Ezért hát a mi­nap a pá­ri­zsi met­rón, bár ren­de­sen el­ke­ve­red­tem, csak az járt a fe­jem­ben: a vi­lág má­so­dik leg­több vo­nal­lal (ti­zen­hat­tal) és ál­lo­más­sal (há­rom­száz­nyolc­van­eg­­gyel) ren­del­ke­ző há­ló­za­ta ez.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (1994)

A vá­ros­la­kó em­ber a köz­vi­lá­gí­tás ál­ta­lá­nos­sá vá­lá­sá­val szin­te so­ha­sem pil­lant fel a csil­la­gos ég­re. Rit­káb­ban la­kott vi­dé­ke­ken azon­ban ma is min­den fel­hőt­len éj­sza­kán elénk tá­rul a tű­hegy­nyi fény­lő pon­tok­ból ös­­sze­ál­ló ha­tal­mas for­gó­szín­pad, me­lyet az em­be­ri kép­ze­let ős­idők óta a leg­kü­lön­bö­zőbb sze­rep­lők­kel né­pe­sí­tett be. A nap­ke­le­ti böl­csek is csil­lag nyo­má­ban jár­va ér­kez­tek He­ró­des­hez Je­ru­zsá­lem­be, ahol a zsi­dók új­szü­lött ki­rá­lyát ke­res­ték, majd Bet­le­hem­be, ahol rá­ta­lál­tak Má­ri­á­ra és a kis­ded­re. Jankovics Mar­cell ti­zen­há­rom rész­ből ál­ló kul­túr­tör­té­ne­ti so­ro­za­ta a zo­di­á­kus — ma­gya­rul az ál­lat­öv — je­gye­it ve­szi sor­ra, s gaz­dag kép­anyag­gal is­mer­te­ti az ar­cha­i­kus kul­tú­rák hoz­zá­juk fű­ző­dő mon­da­kö­re­it. A be­ve­ze­tő adás az óko­ri tár­sa­dal­mak, el­ső­sor­ban Egyip­tom csil­la­gá­sza­ti vo­nat­ko­zá­sú épít­mé­nye­i­ről szól.

Ma­gyar té­vé­film­so­ro­zat 2/2. (1980)

Mik­száth Kál­mán tör­té­ne­te idil­li kör­nye­zet­ben kez­dő­dik. Jahodovszka asszony (Pé­csi Il­di­kó) ta­bá­ni kert­ven­dég­lő­jé­ben, a Fe­hér Pá­vá­ban, ahol a kva­ter­ká­zó törzs­ven­dé­gek asz­ta­lai kö­rül ott sü­rög-fo­rog a ven­dég­lős­né ka­masz lá­nya, Sipsirica (Kecs­kés Szil­via). Egy na­pon hi­á­ba vár­ják a törzs­ven­dé­gek a tisz­ta lel­kű le­ány­kát. Any­ja Krak­kó­ba küld­te nén­jé­hez. Druzsba ta­nár urat (őze La­jos), Sipsirica ke­reszt­ap­ját egy nap Fel­ső-Ma­gyar­or­szág­ra szó­lít­ják te­en­dői. Út­köz­ben olyan fel­fe­de­zést tesz, amely so­rán ki­de­rül, mi­lyen gya­lá­zat is tör­tént va­ló­já­ban Sipsiricával. Ha­za­tér­ve min­den kö­vet meg­moz­gat, hogy fel­fed­je a tit­kot. Így ke­rül szem­be a ha­ta­lom­mal, amely nem tű­ri azo­kat, akik uj­jat mer­nek húz­ni ve­le. Mik­száth A Sipsiricában kö­nyör­te­le­nül le­szá­molt a dzsent­ri-Ma­gyar­or­szág li­be­ra­liz­mu­sá­ba ve­tett hi­té­vel.

Ame­ri­kai film­sza­tí­ra (1941)

Nem mond iga­zat, aki azt ál­lít­ja, hogy az ame­ri­kai fil­mek egy­től egyig és pusz­tán cu­kor­má­zas, hap­py endre haj­tó bű­bá­jol­gá­sok. Ez így fe­ke­te-fe­hér. Az igaz­ság vi­szont sze­re­ti az ár­nya­la­to­kat. Ahogy e film is, jól­le­het fe­ke­te-fe­hér. Hol­ly­woo­di klas­­szi­kus, né­hány hó­nap­pal Pearl Har­bour előttről. Egy kis tár­sa­da­lom­kri­ti­ka, né­mi hu­mor, jó nagy adag szen­ti­men­ta­liz­mus, na­ná, hogy ka­rá­csony, és ki­tű­nő szí­né­szi já­ték (Bar­ba­ra Stanwyck, Gary Coo­per), mind­ez Frank Capra ve­zény­le­té­vel. Az új­ság­író Annt fő­nö­kei ki akar­ják rúg­ni, mert szen­zá­ci­ó­kat vár­ná­nak tő­le. A fi­a­tal nő ijed­té­ben azt te­szi, ami szem­reb­be­nés nél­kü­li gya­kor­lat a bul­vár­vi­lág­ban: ki­ta­lál egy szto­rit. Le­ve­let je­len­tet meg egy mun­ka­nél­kü­li ne­vé­ben, aki köz­li, hogy a tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­gok el­le­ni til­ta­ko­zá­sul ön­gyil­kos­sá­got fog el­kö­vet­ni. A kö­zön­ség lát­ni akar­ja az is­me­ret­lent. Az vi­szont nem lé­te­zik. Vagy ez sem igaz?

Fran­cia kon­cert­film

Ó, a le­gen­dás idők: 1989 vé­gén a Dé­li pá­lya­ud­var kö­ze­lé­ben, egy pi­pa­do­hány­tól il­la­tos tra­fik­ban — a pult alól — elém rak­tak egy szé­les kar­ton­do­bozt, mely­ben ten­ge­ren­tú­li mű­so­ros ka­zet­ták so­ra­koz­tak, szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len elő­adók­tól. Az új­don­ság sej­tel­mes va­rá­zsa! Töb­bek kö­zött egy hispán-amerikai trom­bi­tás és do­bos, Jerry Gonzalez „Ya Yo Me Cure” cí­mű al­bu­mát is meg­vá­sá­rol­tam. Az 1946-ban, New York­ban szü­le­tett, ez idő tájt ti­zen­nyolc önál­ló le­mezt jegy­ző mu­zsi­kus az úgy­ne­ve­zett la­tin jazz irány­zat egyik út­tö­rő­je. Gyer­mek­ko­rát Bronx­ban töl­töt­te, és hem­zseg­tek kö­rü­löt­te a ze­né­szek. (Édes­ap­ja is­mert éne­kes volt.) Az ez­red­for­du­lón Mad­rid­ba köl­tö­zött, ahol má­so­dik ha­zá­já­ra lelt. Most hall­ha­tó kon­cert­jét a fran­cia—spa­nyol ha­tár mel­lett, a pi­re­ne­u­si Foix te­le­pü­lés fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.