Az este bokra csendben ég,
Lehull a gally parázsa.
Tótágast áll a csöpp legény
A tegnap hamujában.

Éjfélre jár.
Se hold, se csillag.
Nem vezetnek patkónyomok,
Tapogatom a sűrű csöndet:
Eddig a sötét, innen én vagyok.

ajándék éjben
tó tükrét bezúzó
fényes kavics

Foszló hús – zivatarok bűzét
párnámba fojtom sírásommal, s
lapos kavicsom lefelé fordítom;
szív alakú lesz, rajta
a Sátán képével.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2006)

El­jut­tat­ni a krisz­tu­si üze­ne­tet azok­hoz, akik még nem hal­lot­tak ró­la, ma ta­lán még ne­he­zebb, mint va­la­ha. Sok­szor azt sem tud­juk iga­zán, ho­gyan fog­junk hoz­zá. An­­nyi bi­zo­nyos, hogy az év­szá­za­dok so­rán meg­ta­nult és meg­szo­kott gya­kor­lat ma­nap­ság már nem hasz­nál­ha­tó. Egy ki­vé­te­lé­vel. Ami­kor va­la­ki az ön­zet­len sze­re­te­tet olyan mér­ték­te­len­ség­gel ké­pes gya­ko­rol­ni, hogy már sen­ki nem me­het el mel­let­te kö­zöm­bö­sen. Böjte Csa­ba fe­ren­ces szer­ze­tes ilyen em­ber. Az­zal, hogy több mint húsz éve fog­lal­ko­zik rá­szo­ru­ló, éhe­ző és (fél)ár­va gyer­me­kek­kel, olyan hi­te­les­ség­gel tud­ja kép­vi­sel­ni a ke­resz­tény alap­ér­té­ke­ket, hogy ab­ból min­den­ki­nek van mit ta­nul­nia. Ván­dor At­ti­la do­ku­men­tum­film­je őt és a 2002 óta mű­kö­dő Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­ványt mu­tat­ja be.

Hang­ver­seny a Corinthia Grand Ho­tel Royal bál­ter­mé­ben (2010)

1896-ban, az ez­red­éves ün­nep­sé­gek ide­jén nyílt meg elő­ször a bu­da­pes­ti Er­zsé­bet kör­úton a Royal Nagy­szál­ló, mely­nek bál­ter­me ma új­ra klasszi­kus hang­ver­se­nyek szín­he­lyé­ül is szol­gál. A most lát­ha­tó, két év­vel ez­előt­ti kon­cert mű­so­rán sze­re­pel töb­bek közt Joseph Haydn B-dúr szim­fó­ni­á­ja, amely a „La Reine” (A ki­rály­né) ne­vet kap­ta, mi­vel má­so­dik té­te­lé­nek egyik té­má­ja Marie Antoinette ked­venc da­lá­ból va­ló. A mű­vet Haydn 1785-ben vagy egy év­vel ké­sőbb ír­ta Eszterházán. A mes­ter ang­li­ai út­ja után, 1795 és 1798 kö­zött, Händel ha­tá­sá­ra ír­ta a Te­rem­tés-ora­tó­ri­u­mot, mely­ből ez­út­tal két ária csen­dül fel. Új­ra meg­cso­dál­hat­juk Mo­zart 1788-ban írt, C-dúr szim­fó­ni­á­ját is, mely csak a XIX. szá­zad­ban kap­ta a Ju­pi­ter-szim­fó­nia „be­ce­ne­vet” — fen­sé­ges nyi­tó­té­te­le mi­att. A va­rázs­fu­vo­la cí­mű ope­rá­já­ból Pamina ári­á­ját hall­gat­hat­juk meg Rost And­rea elő­adá­sá­ban. A mű­sort az 1773-ban szü­le­tett, Exsultate, jubilate (Uj­jong­ja­tok) szó­ló mo­tet­ta zár­ja, me­lyet mi­lá­nói út­ja so­rán írt Mo­zart.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat, 4/1.

Egy pap­tól hal­lot­tam még évek­kel ez­előtt: a szo­ci­a­liz­mus nagy hí­rű ok­ta­tá­si rend­sze­rét nem a dik­ta­tú­ra ál­lam­fér­fi­ai, „szak­po­li­ti­ku­sai” épí­tet­ték fel, ha­nem Kle­bels­berg Kunó… Ugyan­is az ok­ta­tás­po­li­ti­ka az a te­rü­let, ahol az el­ső ered­mé­nyek je­lent­ke­zé­sé­ig (több) év­ti­ze­det kell vár­ni. Az ok­ta­tás­po­li­ti­ka ki- és át­ala­kí­tá­sá­hoz nem­ze­ti kon­szen­zus­ra van szük­ség, pár­tok egyet­ér­té­sé­re és sze­rény­sé­gé­re. Klebelsberg cél­ja egy­sze­rű volt: a jö­vő­jét ve­szí­tett Ma­gyar­or­szá­got a kul­tú­ra ál­tal szán­dé­ko­zott fel­emel­ni. És nem az üres sza­vak szint­jén, ha­nem ren­ge­teg be­fek­te­tett pénz ál­tal. S ez­zel a pénz­zel a mai na­pig el le­het szá­mol­ni: (fa­lu­si) ál­ta­lá­nos is­ko­lák, új­ra­ala­pí­tott egye­te­mek, kül­föl­di in­té­ze­tek szol­gál­nak szám­la­ként.

Ma­gyar kon­cert­film (2007)

Ko­moly- és kön­­nyű­ze­ne szűk száz­öt­ven év­vel ez­előtt ki­ala­kult ka­te­gó­ria­pá­ro­sa leg­alább an­­nyit rom­bolt túl­zott le­egy­sze­rű­sí­té­sé­vel, mint amen­­nyit hasz­nált az egy­re na­gyobb ze­ne­ára­dat­ban va­ló tá­jé­ko­zó­dás­ban… Az eu­ró­pai ze­ne foly­tat­ha­tat­lan avantgárdkísérletei után egy­re töb­ben ke­res­tek élő ze­nei köz­nyel­vet mon­dan­dó­juk ki­fe­je­zé­sé­re. A Fugato Orchestra — me­ré­szen ke­ver­ve egy­más­tól tá­vo­li­nak tű­nő mű­fa­jo­kat — a rock alap­ele­me­it hasz­nál­ja, mi­köz­ben ar­ról a ze­nei kincs­ről sem fe­led­ke­zik meg, ame­lyet Eu­ró­pa az elő­ző szá­za­dok­ban hal­mo­zott fel. Az Alpár Ba­lázs ze­ne­szer­ző ál­tal ve­ze­tett csa­pat ez­út­tal fő­ként 2004-ben meg­je­lent, Neander-variációk cí­mű le­me­zé­ről ját­szik, fű­sze­rez­ve az anya­got újabb, a ké­sőb­bi Noé-al­bu­mon meg­je­lent da­ra­bok­kal. Len­dü­le­tes, egyé­ni mu­zsi­ká­juk ko­moly- és kön­­nyű­ze­ne új szin­té­zi­sét ígé­ri.