Tennünk kell a dolgunkat

— El­ső kör­ben vá­sá­rolt, eu­ró­pai, nem­zet­kö­zi mű­so­rok­kal ta­lál­koz­hat­nak majd a né­zők, de fo­lya­ma­to­san sze­ret­nénk bő­ví­te­ni sa­ját gyár­tá­sú és kop­ro­duk­ci­ó­ban ké­szü­lő tar­tal­ma­ink kö­rét. Ez azt je­len­ti, hogy in­du­lás­kor már játs­­szuk a Tesz-vesz vá­rost, amely egy emb­le­ma­ti­kus ok­ta­tó-ta­ní­tó és még­is vic­ces me­se. A jö­vő év­ben sze­ret­nénk mű­sor­ra tűz­ni olyan sa­ját gyár­tá­sú me­se­fil­me­ket is, ame­lyek ugyan­olyan szel­le­mi­ség­ben ké­szül­tek, mint az is­mert Dörmögőék ka­land­jai vagy a Sü­ni és ba­rá­tai. Egy es­ti­me­se-so­ro­zat­tal kezd­jük mű­kö­dé­sün­ket, amely­ben szí­né­szek mon­da­nak klas­­szi­kus me­sé­ket a gye­re­kek­nek. Eb­be ma­gyar vagy szé­kely nép­me­sék épp­úgy el­fér­nek, mint An­der­sen és a Grimm test­vé­rek klas­­szi­kus tör­té­ne­tei. Ké­sőbb kor­társ ma­gyar és nem­zet­kö­zi tör­té­ne­tek­kel is le­het majd ta­lál­koz­ni. Nagy iz­ga­lom­mal in­dít­juk el már az el­ső nap gye­rek­hír­adón­kat is, amely­ben ak­tu­á­lis, de po­li­ti­ka­men­tes hí­re­ket sze­ret­nénk el­ma­gya­ráz­ni a gye­re­kek­nek — gye­rek­nyel­ven. Pél­dá­ul, hogy mi is az az Eu­ró­pai Unió, ho­gyan tud­ják hasz­nál­ni a min­den­na­pi éle­tük­ben a gye­rek­jo­go­kat, mi­lyen új is­ko­lai sza­bá­lyo­zá­sok vo­nat­koz­nak rá­juk, ho­gyan és hol tud­nak biz­ton­sá­go­san szó­ra­koz­ni. A hír­mű­sor azért lé­nye­ges, mert a gye­re­kek a szü­le­ik­től is hal­la­nak, de sok eset­ben nem ér­te­nek, nem tud­nak ho­va ten­ni bi­zo­nyos fo­gal­ma­kat. Emel­lett ter­mé­sze­te­sen fon­tos hí­re lesz a gye­rek­hír­adó­nak az is, ha pél­dá­ul az ál­lat­kert­ben ví­zi­ló bé­bi szü­le­tik.
Mi­lyen kor­osz­tály­ok­ra szá­mí­ta­nak a leg­in­kább?
— A há­rom és ti­zen­két év kö­zöt­ti­ek­re, akik­nek a csa­tor­na­vá­lasz­tá­sá­ba még be­le­szól­nak a szü­lők. Azok­ra, akik együtt té­véz­nek a szü­le­ik­kel vagy a nagy­szü­le­ik­kel. Nap­köz­ben ők fő­leg olya­nok, akik ott­hon van­nak az anyu­ká­juk­kal, kis­test­vé­rük­kel, vagy akik azért nem men­nek is­ko­lá­ba, mert szü­net van, vagy mert be­te­gek. Fo­lya­ma­to­san van­nak ott­hon gye­re­kek — ne­kik kí­ná­lunk mű­sort. Hét­vé­gén pe­dig min­den­ki­re szá­mí­tunk.
Hogy le­het fel­ven­ni a har­cot a kon­ku­rens gyer­mek­csa­tor­nák kí­ná­la­tá­val?
— Nem be­szél­he­tünk kon­ku­ren­ci­á­ról. Nem tud­nék mon­da­ni még egy olyan adót a ma­gyar pi­a­con, amely ér­té­kes, ba­rát­sá­gos, ta­nul­sá­gos, erő­szak­men­tes me­sé­ket gyár­ta­na, su­gá­roz­na. Ne­künk az a fel­ada­tunk, hogy al­ter­na­tí­vát kí­nál­junk a csa­lá­dok­nak. Az előbb em­lí­tett ér­té­kek min­den mű­so­run­kat meg­ha­tá­roz­zák majd. Úgy gon­dol­juk, eh­hez a hoz­zá­ál­lás­hoz a harc nem il­lik, és nem is ilyen szel­lem­ben in­du­lunk ne­ki. Te­hát ne­künk nem a né­zett­sé­gért foly­ta­tott küz­de­lem­be kell be­száll­nunk, ha­nem ten­nünk kell a dol­gun­kat, mint az egyik és szá­munk­ra most ép­pen a leg­fon­to­sabb köz­szol­gá­la­ti csa­tor­ná­nak, hi­szen a gyer­me­ke­ké a jö­vő.