Ame­ri­kai film­sza­tí­ra (1941)

Nem mond iga­zat, aki azt ál­lít­ja, hogy az ame­ri­kai fil­mek egy­től egyig és pusz­tán cu­kor­má­zas, hap­py endre haj­tó bű­bá­jol­gá­sok. Ez így fe­ke­te-fe­hér. Az igaz­ság vi­szont sze­re­ti az ár­nya­la­to­kat. Ahogy e film is, jól­le­het fe­ke­te-fe­hér. Hol­ly­woo­di klas­­szi­kus, né­hány hó­nap­pal Pearl Har­bour előttről. Egy kis tár­sa­da­lom­kri­ti­ka, né­mi hu­mor, jó nagy adag szen­ti­men­ta­liz­mus, na­ná, hogy ka­rá­csony, és ki­tű­nő szí­né­szi já­ték (Bar­ba­ra Stanwyck, Gary Coo­per), mind­ez Frank Capra ve­zény­le­té­vel. Az új­ság­író Annt fő­nö­kei ki akar­ják rúg­ni, mert szen­zá­ci­ó­kat vár­ná­nak tő­le. A fi­a­tal nő ijed­té­ben azt te­szi, ami szem­reb­be­nés nél­kü­li gya­kor­lat a bul­vár­vi­lág­ban: ki­ta­lál egy szto­rit. Le­ve­let je­len­tet meg egy mun­ka­nél­kü­li ne­vé­ben, aki köz­li, hogy a tár­sa­dal­mi igaz­ság­ta­lan­sá­gok el­le­ni til­ta­ko­zá­sul ön­gyil­kos­sá­got fog el­kö­vet­ni. A kö­zön­ség lát­ni akar­ja az is­me­ret­lent. Az vi­szont nem lé­te­zik. Vagy ez sem igaz?

Fran­cia kon­cert­film

Ó, a le­gen­dás idők: 1989 vé­gén a Dé­li pá­lya­ud­var kö­ze­lé­ben, egy pi­pa­do­hány­tól il­la­tos tra­fik­ban — a pult alól — elém rak­tak egy szé­les kar­ton­do­bozt, mely­ben ten­ge­ren­tú­li mű­so­ros ka­zet­ták so­ra­koz­tak, szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len elő­adók­tól. Az új­don­ság sej­tel­mes va­rá­zsa! Töb­bek kö­zött egy hispán-amerikai trom­bi­tás és do­bos, Jerry Gonzalez „Ya Yo Me Cure” cí­mű al­bu­mát is meg­vá­sá­rol­tam. Az 1946-ban, New York­ban szü­le­tett, ez idő tájt ti­zen­nyolc önál­ló le­mezt jegy­ző mu­zsi­kus az úgy­ne­ve­zett la­tin jazz irány­zat egyik út­tö­rő­je. Gyer­mek­ko­rát Bronx­ban töl­töt­te, és hem­zseg­tek kö­rü­löt­te a ze­né­szek. (Édes­ap­ja is­mert éne­kes volt.) Az ez­red­for­du­lón Mad­rid­ba köl­tö­zött, ahol má­so­dik ha­zá­já­ra lelt. Most hall­ha­tó kon­cert­jét a fran­cia—spa­nyol ha­tár mel­lett, a pi­re­ne­u­si Foix te­le­pü­lés fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.

Ame­ri­kai ka­land­film (2006)

Ah­hoz, hogy egy film cse­lek­mé­nyé­nek min­den rész­le­tét meg­fi­gyel­hes­sük, a leg­több ren­de­ző meg­pró­bál­ja az ese­mé­nyek fö­lé — vagy leg­alább kí­vül­re — he­lyez­ni mind ön­ma­gát, mind a né­zőt. E tá­vol­ság­tar­tás nyit­ja meg a le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy akár több­fé­le­kép­pen is ér­tel­mez­zünk egy al­ko­tást. Mel Gibson ez­út­tal épp az el­len­ke­ző utat vá­lasz­tot­ta. Már az ele­jé­től úgy be­ránt­ja a né­zőt a tör­té­net­be, hogy az ki sem tud sza­ba­dul­ni be­lő­le. A ma­ja ci­vi­li­zá­ció vég­nap­ja­i­ban ját­szó­dó mo­zi­ja egy ta­pír ül­dö­zé­sé­vel kez­dő­dik, és mi ke­resz­tül-ka­sul a dzsun­gel­ben együtt ro­ha­nunk a va­dá­szok­kal a meg­ri­adt ál­lat nyo­má­ban. Bár tör­té­né­szek több ol­dal­ról is bí­rál­ták a film hi­te­les­sé­gét, itt nem a tör­té­ne­ti hű­ség a fon­tos, ha­nem az át­hal­lás, mel­­lyel a ren­de­ző egy nagy múl­tú kul­tú­ra utol­só nap­ja­it áb­rá­zol­va üzen ko­runk em­be­ré­nek.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2004)

„Ha nem hin­nénk és bíz­nánk egy­más­ban, nem tud­nánk lé­tez­ni.” Ez a mon­dat Böjte Csa­ba test­vér egyik fo­ga­dott gyer­me­ké­nek szá­já­ból hang­zik el a do­ku­men­tum­film­ben. So­kat hal­lunk a dé­vai, szász­vá­ro­si, torockói és más er­dé­lyi vá­ro­sok gyer­mek­vé­del­mi köz­pont­ja­i­ban élők­ről, akik­nek Csa­ba test­vé­ren és a ne­ve­lő­kön ke­resz­tül nyújt csa­lá­dot és sze­re­te­tet Te­rem­tő­jük. A „Csil­lag­ös­vény” me­sél az ott­ho­nok hét­köz­nap­ja­i­ról, ne­héz­sé­gek­ről, örö­mök­ről, kön­­nyek­ről és mo­so­lyok­ról. A film bá­to­rít­ja a jö­vő ön­kén­te­se­it, akik egy hét­re, egy hó­nap­ra, egy vagy akár tíz év­re men­né­nek, és se­gí­te­nék a há­zak mun­ká­ját. De eköz­ben meg­ma­rad a leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló: csak sze­re­te­tünk, ál­do­za­ta­ink ál­tal tu­dunk vál­toz­tat­ni a vi­lá­gon. Mer­jünk sze­ret­ni!

Ma­gyar film­drá­ma (1947)

A II. vi­lág­há­bo­rú alatt ott­hon­ta­lan­ná, ár­vá­vá vált gye­re­kek tör­té­ne­tét ta­lán sen­ki­nek sem kell be­mu­tat­ni. Ke­vés ma­gyar film­ről le­het el­mon­da­ni, hogy a vi­lá­gon min­den­hol a klasszi­ku­sok kö­zött tart­ják szá­mon, de a „Va­la­hol Eu­ró­pá­ban” bi­zo­nyo­san ilyen al­ko­tás. Ta­lán mert ami­kor a film el­ké­szült, mind­az, amit a kép­koc­kák meg­mu­tat­tak, még a leg­ke­gyet­le­nebb va­ló­ság volt az em­be­rek szá­má­ra. A gye­rek­szí­né­szek­nek gya­kor­la­ti­lag ön­ma­gu­kat kel­lett ala­kí­ta­ni­uk. De ez ke­vés vol­na ah­hoz, hogy a mai na­pig ilyen nagy ha­tá­sa le­gyen a film­nek. Sok­kal időtállóbb ér­té­ke, hogy őszin­tén me­sél ar­ról, ho­gyan pró­bál­nak túl­él­ni — nem csak a há­bo­rúk so­rán — a gye­re­kek egy fel­nőt­tek for­mál­ta és ural­ta vi­lág­ban.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2010)

Jack Mabry (Robert De Niro) egész éle­té­ben sza­ba­dul­ni vá­gyó ra­bok tör­té­ne­te­it hall­gat­ta, mi­vel az ő szak­ér­tői je­len­té­sé­től füg­gött to­váb­bi sor­suk. Nem sok­kal nyug­dí­ja­zá­sa előtt meg­je­le­nik ná­la Stone (Edward Norton), aki va­la­mi­lyen ho­má­lyos val­lá­si ér­ve­lés men­tén pró­bál­ja meg­győz­ni ar­ról, hogy men­­nyi­re meg­vál­to­zott a bör­tön­ben töl­tött évek so­rán. Rá­adá­sul a ki­égett Jacket Stone fe­le­sé­gé­nek (Milla Jovovich) si­ke­rül be­há­lóz­nia. Jack sej­ti, hogy sem­mi sem az, ami­nek lát­szik, de el­ron­tott éle­te már oly mér­ték­ben nyo­maszt­ja, hogy kép­te­len ki­ver­gőd­ni a csap­dá­ból. A két ki­vá­ló szí­nész John Curran al­ko­tá­sá­ban ez­út­tal nem ak­ció­hő­si ol­da­lát mu­tat­ja meg. A film kulcs­sza­vai a bűn, a bün­te­tés és a bűn­hő­dés. De min­de­nek­előtt a fe­le­lős­ség, me­lyet tet­te­i­ért min­den­ki­nek vál­lal­nia kell. Ha nem előbb, ak­kor éle­te vé­gén.

Gyermek- és ifjúsági csatornává válik az M2

Az M2 csa­tor­ná­ról már két éve hall­hat­juk: gyer­mek- és if­jú­sá­gi csa­tor­ná­vá ala­kul, iga­zod­va a ki­seb­bek és a ser­dü­lõk mai igé­nye­i­hez. Ka­rá­csony elõtt két nap­pal vé­gül is meg­tör­té­nik az át­ál­lás. Ma­gyar, eu­ró­pai ér­té­kek, ha­gyo­má­nyok és új­don­sá­gok öt­vö­ze­te: ezt sze­ret­né kép­vi­sel­ni a de­cem­ber 22-i in­du­lás­tól az M2. Va­jon le­het­sé­ges erõ­szak­men­tes, csa­lád­ba­rát és ér­ték­te­rem­tõ adót lét­re­hoz­ni, amely­nek mű­so­ra­it szí­ve­sen né­zik a gye­re­kek? Mi­lyen mű­faj­ok­kal, me­se­for­mák­kal le­het meg­ra­gad­ni a fi­gyel­mü­ket? A té­vé­csa­tor­na vál­to­zá­sá­ról kér­dez­tük Hor­váth Van­dát, az MTVA gyer­mek- és if­jú­sá­gi mű­so­rok­kal fog­lal­ko­zó fõ­szer­kesz­tõ­jét.

Mi­ért vál­to­zik a csa­tor­na pro­fil­ja, és mi­lyen­né vá­lik a meg­úju­ló M2?
— Fon­tos, hogy ne hagy­juk el­vesz­ni azo­kat az ér­té­ke­ket, ame­lye­ken a mos­ta­ni fi­a­tal szü­lők is fel­nőt­tek. Kép­vi­sel­jen az új csa­tor­na olyan fon­tos em­be­ri ér­té­ke­ket, tu­laj­don­sá­go­kat, mint a ba­rát­ság, a sze­re­tet, a tisz­te­let, a csa­lád és az ok­ta­tás. Lé­nye­ges an­nak el­sa­já­tít­ta­tá­sa is, hogy nyi­tot­tak le­gyünk, fo­lya­ma­to­san ta­nul­junk, so­kat ol­vas­sunk, be­szél­ges­sünk, szé­le­seb­bé te­gyük a lá­tó­kö­rün­ket. Gyer­mek­kor­ban ezen ér­té­kek át­adá­sá­ra a me­se a leg­jobb mód­szer. Sok­szor mond­ják gye­re­kek, hogy az anyu­ká­juk, apu­ká­juk nem mond már ne­kik es­ti me­sét. Ha kell, meg­tes­­szük ezt majd mi he­lyet­tük, a kép­er­nyőn, mert a gye­re­kek a me­se ál­tal tud­ják ma­gu­ké­vá ten­ni a szü­lők szá­má­ra is fon­tos kü­lön­bö­ző ér­ték­ren­de­ket, lá­tás­mó­do­kat. Ugyan­ak­kor az is fon­tos, hogy ha­gyo­má­nyos, ré­gi me­se­film­je­ink mel­lett mai pél­dá­kat, fi­gu­rá­kat, me­sé­ket szin­tén su­gá­roz­zunk.
Ezek sze­rint nem csak olyan klas­­szi­kus me­sé­ket lát­ha­tunk, mint ami­lyen pél­dá­ul a Frakk vagy A leg­ki­sebb ug­ri­fü­les volt.

Krisz­tus szü­le­té­sé­nek ün­ne­pé­ről a lé­nyeg után so­ha nem az aján­dé­kok jut­nak eszem­be, ha­nem a fe­nyő­il­lat, a gyer­tya­láng fé­nye, a csil­lag­szó­ró szem­káp­ráz­ta­tó szik­rái. Gye­rek­ko­ri em­lé­kek idé­ződ­nek föl ben­nem: a hó­sap­kás fák és bok­rok; a ma­dár­ete­tő kö­rül rep­ke­dő cin­kék, meggy­vá­gók, ve­re­bek; a hi­deg, tisz­ta le­ve­gő; az éj­fé­li mi­sé­re hí­vó ha­rang­szó. Gon­do­lat­ban vis­­sza­té­rek nagy­anyám há­zá­hoz is, s lá­tom ma­gun­kat, amint de­cem­ber 24-én dél­előtt együtt dí­szít­jük föl a ki­csiny­ke, ám for­más fát, egy­sze­rű, na­gyon ré­gi dí­szek­kel, ame­lyek kö­zül nem egyet még a lá­nyai ké­szí­tet­tek az is­ko­lá­ban. Ott­hon édes­anyám főzt­je vár, ebéd­re má­kos gu­ba, szent­es­te a va­cso­ra min­dig rán­tott hal és krump­li­sa­lá­ta… Ady End­re Ka­rá­csony cí­mű ver­sé­nek né­hány so­rát is­mé­tel­ge­tem ma­gam­ban: „Gol­go­tha nem vol­na / Ez a föl­di élet, / Egy erő hat­ná át / A nagy min­den­sé­get, / Nem vol­na más val­lás, / Nem vol­na csak ennyi: / Imád­ni az Is­tent / És egy­mást sze­ret­ni… / Ka­rá­cso­nyi re­ge, / Ha va­ló­ra vál­na, / Iga­zi bol­dog­ság / Száll­na a vi­lág­ra…”