Xa­vé­ri Szent Fe­renc (1506—1552) je­zsu­i­ta szer­ze­tes, min­den idők egyik leg­na­gyobb ke­resz­tény misszi­o­ná­ri­u­sa de­cem­ber 3-án hunyt el egy kis kí­nai szik­la­szi­ge­ten, a Kan­ton­hoz kö­ze­li San-Csaogon. Loyolai Szent Ig­nác tár­sa­ként egyi­ke volt a je­zsu­i­ta rend hat ala­pí­tó­já­nak. 1622-ben avat­ta szent­té XV. Ger­gely pá­pa; 1927 óta „az egész föld­ke­rek­ség min­den misszi­ó­já­nak vé­dő­szent­je­ként” tisz­tel­jük.

Is­ten ke­zé­ben

Az er­dé­lyi fő­ne­me­si csa­lád gyer­me­ke, bá­ró Apor Vil­mos (1892—1945) a ka­lo­csai je­zsu­i­ták­nál ne­vel­ke­dett. 1918-tól gyu­lai plé­bá­nos­ként nagy szo­ci­á­lis ér­zék­kel vé­gez­te lel­ki­pász­to­ri mun­ká­ját. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben, 1941. feb­ru­ár 24-től győ­ri püs­pök­ként tá­mo­gat­ta az el­len­zé­ki ke­resz­tény po­li­ti­kai szer­vez­ke­dést. 1944-ben „Is­ten és a tör­té­ne­lem előt­ti fe­le­lős­sé­ge tu­da­tá­ban” ki­állt az ül­dö­zöt­tek vé­del­mé­ben. A püs­pök­ség­re be­fo­ga­dott as­­szo­nyo­kat, lá­nyo­kat sze­mé­lye­sen vé­del­me­ző fő­pász­tor egy szov­jet tiszt go­lyó­já­tól szen­ve­dett vér­ta­nú­ha­lált 1945. áp­ri­lis 2-án. Ti­zen­öt év­vel ez­előtt avat­ta bol­dog­gá II. Já­nos Pál pá­pa.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2005)

Vall­juk meg őszin­tén, ha men­tá­li­san sé­rült em­bert lá­tunk va­la­hol, leg­elő­ször saj­ná­lat és szá­na­ko­zás tölt el ben­nün­ket. Ne­he­zen tud­juk el­kép­zel­ni, hogy ők is bol­do­gok le­het­nek — sőt, olyan al­ko­tás­ra is ké­pe­sek, mel­­lyel má­so­kat is meg­ör­ven­dez­tet­het­nek. Sze­ke­res Csa­ba több­szö­rös díj­nyer­tes film­jé­nek sze­rep­lői Down-szind­ró­más em­be­rek. A cse­lek­mény sze­rint ala­kí­ta­nak egy ze­ne­kart, mely az itt­ho­ni gyen­ge ér­dek­lő­dés mi­att kül­föld­re in­dul, még­hoz­zá va­la­ho­vá a ten­ger mel­lé. Mind­ez le­het­ne me­rő ki­ta­lá­ció, ám a tör­té­net­nek va­lós alap­ja van. Csak­nem tíz év­vel ez­előtt ugyan­is meg­ala­kult a Nem­adom­fel együt­tes, mely ép­pen a na­pok­ban lé­pett fel köz­is­mert ze­né­szek­kel kö­zö­sen, bi­zo­nyít­va, hogy a vi­lág bi­zony ke­ve­sebb len­ne a sé­rült em­be­rek nél­kül.

Ma­gyar hang­já­ték

A nap­ja­ink­ra hi­he­tet­le­nül meg­szé­pült XIX. szá­zad el­ső fe­lé­től a XX. szá­zad kez­de­té­ig (egé­szen Le­nin és a bol­se­vi­kok szín­re lé­pé­sé­ig) tün­dö­költ az orosz iro­da­lom arany­ko­ra. Go­gol, Pus­kin, Ler­mon­tov, Dosz­to­jevsz­kij, Tolsz­toj, Cse­hov, Gor­kij, Je­sze­nyin… men­­nyi zse­ni! Kö­zé­jük tar­to­zik Ivan Alek­szand­ro­vics Goncsarov (1812—1891), a vissza­vo­nul­tan élt szent­pé­ter­vá­ri író. Leg­is­mer­tebb al­ko­tá­sa két­ség­te­le­nül az 1848-ban be­fe­je­zett Oblomov cí­mű re­gény, amely a vi­dé­ki ne­me­si bir­to­kok vi­lá­gát tár­ja elénk. Aki lát­ta e re­mek­mű Nyikita Mihalkov ál­tal ren­de­zett film­vál­to­za­tát (Oblomov né­hány nap­ja cím­mel), az bi­zo­nyá­ra éle­te ma­ra­dan­dó szel­le­mi él­mé­nye­ként gon­dol vis­­sza rá. Goncsarov köl­tői szép­sé­gű pró­zá­já­val ez­út­tal hang­já­ték vál­to­zat­ban is­mer­ked­he­tünk — a Ma­gyar Rá­dió hang­tá­ra va­ló­di kin­cses­bá­nya.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film

Az 1898-ban szü­le­tett gróf, a Nem­ze­ti Mú­ze­um ala­pí­tó­já­nak ük­uno­ká­ja és a „leg­na­gyobb ma­gyar” test­vér­ének déd­uno­ká­ja, Szé­che­nyi Zsig­mond élet­cél­já­nak a ter­mé­szet, az ál­lat­vi­lág ta­nul­má­nyo­zá­sát te­kin­tet­te. 1927-től fő­leg Af­ri­ká­ban va­dá­szott és vált író­vá, a va­dá­sza­ti szak­iro­da­lom is­me­rő­jé­vé. 1951-ben ki­te­le­pí­tet­ték, ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött élt. Mi­vel egy­ko­ri kő­rös­he­gyi bir­to­kán dol­go­zott Ká­dár Já­nos any­ja, aki em­ber­sé­ges gaz­da­ként em­lé­ke­zett rá, éle­te utol­só éve­i­ben, 1960-ban és 1964-ben is­mét részt ve­he­tett egy-egy af­ri­kai va­dász­ex­pe­dí­ci­ón. Ami­kor 1967-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la előtt, már sú­lyos be­te­gen, fo­tel­ben ül­ve vár­ta az ál­doz­ta­tó pa­pot, ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy nyak­ken­dőt kös­sön, mond­ván: a leg­főbb Úr fo­ga­dá­sá­ra ké­szül.

Hongkongi—kínai—francia film (2007)

Ré­gi ta­pasz­ta­la­tunk, hogy a tá­vol­ság vi­szony­la­gos. Oly­kor kép­ze­le­tünk ál­tal egy hely­ben ül­ve is az egész vi­lá­got be­jár­juk, s van bi­zony úgy is, hogy hi­á­ba in­du­lunk vá­rost, or­szá­got, ne­tán egy egész kon­ti­nenst át­sze­lő tú­rá­ra, lel­ki ter­he­in­ket nem hagy­hat­juk ma­gunk mö­gött. Elizabeth (Norah Jo­nes) sze­rel­mi csa­ló­dá­sá­ra gyógy­írt ke­res­ve va­la­hol New York­ban áfo­nyás pi­tét ka­na­laz­gat, s be­szél­ge­tés­be ele­gye­dik Je­re­my­vel, a ká­vé­zó tu­laj­do­no­sá­val (Jude Law). A kü­lö­nös éj­sza­ka el­múl­tá­val Lizzie út­nak in­dul, ma­ga sem tud­ja, ho­vá. Wong Kar-Wai el­ső ame­ri­kai ren­de­zé­se rá­han­go­ló­dást igény­lő han­gu­lat­film, mely­ben ta­lán ki­csit sok a cu­kor­má­zas élet­böl­cses­ség és ke­vés a tör­té­net, ám szép me­lan­kó­li­á­ba cso­ma­gol­va tár­ja elénk a min­den em­be­ri kap­cso­lat mé­lyén mar­do­só ké­telyt: sze­ret-e iga­zán a má­sik?

An­gol—ame­ri­kai há­bo­rús film (1969)

A leg­kü­lön­fé­lébb mű­faj­ok­ban tün­dök­lő kül­föl­di film­csil­lag­ok — na­gyon he­lye­sen — ak­kor ér­zik tel­jes­nek a pá­lyá­ju­kat, ha leg­alább egy há­bo­rús mo­zi­ban is ki­pró­bál­ják ma­gu­kat. Charles Bron­son­tól Nick Noltén át Charlie Sheenig so­kan a lö­vész­árok­ba fe­küd­tek egyen­ru­há­san, még John Travolta és Kojak, az­az Telly Savalas is. Az 1930-ban szü­le­tett ame­ri­kai le­gen­da, Clint Eastwood né­hány spagettiwestern és egy kri­mi után vál­lal­ko­zott egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús fő­sze­rep­re, a szin­tén nagy­sze­rű Richard Burton ol­da­lán. Egy ame­ri­kai had­na­gyot ala­kít, akit 1944-ben, a nor­man­di­ai part­ra­szál­lás kü­szö­bén ma­rok­nyi csa­pa­tá­val le­dob­nak a Ba­jor-Al­pok­ban. Fon­tos kül­de­tés­ben jár­nak: be kell jut­ni­uk egy gon­do­san őr­zött ná­ci erőd­be, hogy ki­sza­ba­dít­sa­nak egy ka­to­nai tit­kok bir­to­ká­ban lé­vő sze­mélyt…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Moh­ácsi bu­só­já­rás, kun­sá­gi bir­ka­pör­költ, me­ző­tú­ri fa­ze­kas­ság, ma­gyar soly­má­szat és táncházmozgalom. Kö­zös ben­nük, hogy mind­egyi­kük fel­vé­telt nyert a ma­gyar szel­le­mi kul­tu­rá­lis örök­ség­vé­de­lem jegy­zé­ké­be. A táncházmódszer kü­lön­le­ges­sé­ge az is, hogy 2011-ben fel­vet­te nyil­ván­tar­tá­sá­ba az UNESCO. Mél­tó el­is­me­ré­se ez an­nak a negy­ven­éves mun­ká­nak, ame­lyet ez a moz­ga­lom vé­gez, és ame­lyet a Föl­szál­lott a pá­va cí­mű nép­ze­nei és néptáncvetélkedő szer­ve­zői is igye­kez­tek meg­ün­ne­pel­ni. Nem min­dig nyí­lik al­kal­munk ar­ra, hogy sze­mé­lye­sen el­lá­to­gas­sunk egy tánc­ház­ba, és ott is­mer­ked­jünk a ha­gyo­má­nya­ink­kal. Az is nagy él­mény le­het, ha csak a kép­er­nyőn ke­resz­tül kö­vet­jük a moz­du­la­to­kat, hall­gat­juk a ze­nét, és kap­cso­ló­dunk a fo­nó vi­lá­gá­hoz.