Ma­gyar do­ku­men­tum­film (1991)

Az an­tik­vá­ri­um­ban vá­sá­rolt Ta­má­si-mo­no­grá­fia lap­jai kö­zött egy meg­sár­gult új­ság­ki­vá­gást ta­lál­tam. A cikk­ben szó esik Ta­má­si Áron asz­­szony­test­vé­re­i­nek ag­go­dal­má­ról. A nagy csen­des­sé­gű An­na „azon ke­ser­gett, hogy Áron gyer­mek­te­len. Ki­vész a nem­zet­ség, ez a fe­je­del­mi faj­ta.” Leg­alább egy élő­lény­be át­ván­do­rol­ha­tott vol­na „ez a bal­la­dás ko­mor­ság, ez az égi röp­pe­né­sű, ma­dár­szó­lá­sos pró­za, egy nép­tö­re­dék, a szé­ke­lyek vi­lág­te­rem­tő te­het­sé­ge”. Ta­má­si öc­­cse és hú­ga — Gás­pár és Ág­nes — épp­oly íze­sen tud­tak me­sél­ni, mint köl­tő báty­juk. Gás­pár a Va­don nőtt gyöngy­vi­rág köz­re­a­dá­sá­val idős ko­rá­ban még be­mu­tat­ko­zott a nagy­kö­zön­ség előtt, a töb­bi­ek nem tö­re­ked­tek er­re. A Farkaslakán ál­ló szü­lő­há­zat (ké­pün­kön) s a ben­ne lét­re­ho­zott em­lék­mú­ze­u­mot a leg­ki­sebb test­vér, Er­zsé­bet gon­doz­ta nagy sze­re­tet­tel ki­lenc­ven­négy esz­ten­dős ko­rá­ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig. A film ré­vén ve­lük is­mer­ked­he­tünk meg kö­ze­lebb­ről.

Ope­ra

A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra Bar­tók Bé­la egy­fel­vo­ná­sos ope­rá­ja, amely­nek szö­veg­könyv­ét Ba­lázs Bé­la, a ze­ne­szer­ző  ba­rát­ja ír­ta. A mű egy ki­csi­vel több, mint egy óra hos­­szú, és mind­ös­­sze két sze­rep­lő­je van: Kék­sza­kál­lú (bassz­ba­ri­ton vagy bas­­szus), és új fe­le­sé­ge, Ju­dit (mez­zo­szop­rán, drá­mai szop­rán vagy alt), akik épp most kel­tek egy­be.  Ju­dit el­ső íz­ben ér­ke­zik Kék­sza­kál­lú vá­rá­ba. A mű­vet 1918-ban mu­tat­ták be Bu­da­pes­ten, de nyolc elő­adás után le is vet­ték a mű­sor­ról, s egé­szen 1936-ig nem ját­szot­ták. Az új­ra fel­fe­de­zett opera azon­ban ak­ko­ra si­ker volt, hogy Bar­tók­nak több mint tíz­szer kel­lett az elő­adás vé­gén meg­ha­jol­nia. A II. vi­lág­há­bo­rú után szá­mos or­szág­ban be­mu­tat­ták, több­sé­gé­ben kon­cert­elő­adá­sok for­má­já­ban.

Olasz já­ték­film (2008)

Az Andrej Koncsalovszkij öt­le­té­ből ké­szül élet­raj­zi hű­sé­gű film fő­hő­se Fjodor Mi­haj­lo­vics Dosz­to­jevsz­kij. Az epi­lep­szi­á­val küsz­kö­dő zse­ni­á­lis írót sokéves kény­szer­mun­ká­ra ítél­ték a cár el­le­ni fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­ge mi­att. Szent­pé­ter­vár­ra vis­­sza­tér­ve már el­len­zi a töb­bek közt sa­ját egy­ko­ri írá­sa­in fel­buz­dult, anar­chista ter­ror­cso­por­tok te­vé­keny­sé­gét. Dosz­to­jevsz­kij ép­pen A já­té­kos cí­mű re­gé­nyét dik­tál­ja, mert kö­ze­le­dik a le­adá­si ha­tár­idő. Egy kö­dös na­pon azon­ban a pszi­chi­át­ri­án ta­lál­ko­zik egy za­vart el­mé­jű fi­a­tal­em­ber­rel, aki azt ál­lít­ja, tag­ja volt egy cso­port­nak, amely most a cár el­len ter­vez me­rény­le­tet, és meg­ne­ve­zi a ve­ze­tőt is. Fe­le­lős-e az író az ilyen ak­ci­ó­kért? A köny­vén dol­goz­zon, vagy ál­lít­sa meg a me­rény­lő­ket? Igaz-e, amit hal­lott, vagy csak egy há­bo­ro­dott el­me láz­ál­ma?

„Min­dig meg­le­pett, ami­kor ér­te­sí­tet­tek, hogy men­jek, s fo­gad­jam el az ép­pen fel­aján­lott ki­tün­te­tést, dí­jat. El­men­tem, mert gon­dol­tam, az is­ko­la ja­vá­ra lesz, a hí­re is emel­ked­ni fog, azért, hogy ilyen ki­tün­te­tést kap­tam, hi­te­le­sebb lesz a te­vé­keny­sé­gem ezek mi­att, de iga­zán nem vá­gyód­tam egyik után sem. A vég­ső ki­tün­te­tést iga­zá­ból majd az Is­ten ad­ja meg, és ő mond­ja meg, hogy mit ér­de­mel meg az em­ber, és mit nem. Most nem vá­gyó­dom sem­mi után.” Berszán La­jos ne­ve el­vá­laszt­ha­tat­lan éle­te fő mű­vé­től, az Ár­pád-há­zi Szent Er­zsé­bet Lí­ce­um­tól. A Gyimesekben jár­va, a he­gyek öle­lé­sé­ben hí­vo­ga­tó mél­tó­ság­gal emel­ke­dik a fa­tor­nyos épü­let, amely im­már több mint négy­száz szé­kely és csán­gó nö­ven­dék­kel mű­kö­dik Felsőlokon, nem­csak gim­ná­zi­um­ként, ha­nem óvo­da­ként, ál­ta­lá­nos is­ko­la­ként és es­ti ta­go­zat­ként is. A mű­sor az idén hat­van­ki­lenc éves ala­pí­tó éle­té­be, gon­do­la­ta­i­ba en­ged be­pil­lan­ta­nunk.

An­gol—ame­ri­kai film (2009)

Nagy ke­let­je van ma­nap­ság az ere­det­tör­té­ne­tek­nek, ta­lán azért, mert be­le­un­ván a fő­cím után tel­jes fegy­ver­zet­ben elő­lé­pő, moz­dít­ha­tat­lan jel­le­mek­be, job­ban ér­de­kel min­ket, mi­ből lesz a cse­re­bo­gár. Szó se ró­la, iz­gal­mas le­het, mi­lyen volt aka­ra­tos ka­masz­ként a ki­rály­nő, aki­ről ké­sőbb a brit bi­ro­da­lom egyik leg­vi­rág­zóbb kor­sza­kát ne­vez­ték el. IV. Vil­mos (Jim Broadbent) hal­dok­lik, az if­jú Vik­tó­ria (Emily Blunt) pe­dig a trón­ra ké­szül, ám alig tud el­iga­zod­ni az ajánl­ko­zó férj­je­löl­tek és az int­ri­kus ta­nács­adók sű­rű tö­me­gé­ben. Jean-Marc Vallée kosz­tü­mös mo­zi­ja ügye­sen egyen­sú­lyoz a sze­rel­mi és a po­li­ti­kai szál kö­zött, s ez­zel ked­vé­re tesz női- és fér­fi­né­ző­nek egy­aránt. Min­den a he­lyén van: a dísz­let kor­hű, a szí­né­szek pon­to­sak, a kor­rajz hi­bát­lan, s még a drá­ma is épp csak an­­nyi, hogy film­él­mé­nyünk kel­le­mes szó­ra­ko­zás ma­rad­jon.

Ame­ri­kai—len­gyel ak­ció­film (2004)

Szo­kat­lan pá­ro­sí­tás, ugye, hogy egy film­al­ko­tás e két nem­zet kop­ro­duk­ci­ó­já­ban szü­le­tik? A ma­gya­rá­zat egy­sze­rű: a harc­mű­vé­sze­tek­ben jár­tas ame­ri­kai zsa­ru alak­ját meg­te­rem­tő Steven Seagal ez­út­tal Len­gyel­or­szág­ban ve­ti ma­gát az ese­mé­nyek sű­rű­jé­be. Egy Vi­et­na­mot meg­járt ve­te­rán ka­to­nát ala­kít, aki ma­gá­nyo­san Észak-Alasz­ká­ban te­le­pe­dett le, és egy len­gyel­or­szá­gi ár­va­ház­ban élő kis­lán­­nyal, Irenával (Ida No­wa­kows­ka) le­ve­lez. Egy nap azon­ban ti­tok­za­tos ide­ge­nek je­len­nek meg a ne­ve­lő­in­té­zet­ben, és ma­guk­kal visz­nek né­hány lányt, köz­tük Irenát is. A ve­te­rán tiszt a hely­szín­re uta­zik, hogy egy len­gyel rend­őr­nő­vel (Agnieszka Wag­ner) kar­ölt­ve az em­ber­rab­lók nyo­má­ra buk­kan­jon. Az ügy ku­sza szá­lai egy meg­le­he­tő­sen be­fo­lyá­sos, több föld­rész­re ki­ter­jedt em­ber­ke­res­ke­del­mi há­ló­zat­hoz ve­zet­nek.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1970)

A Mamcserov Fri­gyes ren­dez­te film­ben ki­vá­ló szí­né­sze­ink sze­re­pel­nek, a ki­sebb sze­re­pek­ben is pél­dá­ul Kiss Ma­nyi, Már­kus Lász­ló lát­ha­tó. A het­ve­nes évek­ben ját­szó­dó tör­té­net ti­pi­kus­nak mond­ha­tó, s épp ezért csak kény­sze­re­dett mo­solyt csal ar­cunk­ra. Ágos­ton Ka­tit (Venczel Ve­ra) me­ző­gaz­da­sá­gi tech­ni­kum­ba ve­szik föl, pe­dig ő ma­te­ma­ti­ka ta­go­za­tos kö­zép­is­ko­lá­ban sze­ret­ne to­vább­ta­nul­ni. Édes­any­ja (Ruttkai Éva) meg­tud­ja, hogy ré­gi sze­rel­mé­nek (Gá­bor Mik­lós) a meny­asszo­nya (Drahota And­rea) gim­ná­zi­um­igaz­ga­tó. A fér­fi te­le­fon­já­ról föl­hív­ja az is­ko­lát, s mint a mi­nisz­ter fe­le­sé­ge mu­tat­ko­zik be. Ap­ró szí­ves­sé­get kér a kis ke­reszt­lá­nya ér­de­ké­ben… Ka­ti­nak min­den­ben a ked­vét ke­re­sik a gim­ná­zi­um­ban, a fa­lu ve­ze­tői pe­dig már ha­tal­mas fej­lesz­té­sek­ről áb­rán­doz­nak. Ám ami­kor a „ke­reszt­anyát” zász­ló­anyá­nak hív­ják, ki­de­rül, hogy a mi­nisz­ter nőt­len…

Ma­gyar já­ték­film (1939)

Egy film fő­sze­rep­ét em­be­rek, rit­káb­ban ál­la­tok szok­ták ját­sza­ni. Ál­ta­lá­ban. Ba­logh Bé­la és Nádasdy Kál­mán több, mint het­venéves mo­zi­já­ban azon­ban egy ódon ülő­al­kal­ma­tos­ság ke­rül a kö­zép­pont­ba. A szó­ban for­gó ka­ros­szék reg­gel el­megy, es­te ha­za­ér­ke­zik — vagy ép­pen for­dít­va, at­tól füg­gő­en, hogy ki­nek a szem­pont­já­ból néz­zük. Orosz And­rás mér­nök (Szilassy Lász­ló) — mi­vel egy ár­ve­ré­sen el­vit­ték az or­ra elől — min­den­áron meg sze­ret­né sze­rez­ni a ka­ros­szé­ket. Új gaz­dá­ja, egy szép és fi­a­tal nő (Szeleczky Zi­ta) pe­dig meg sze­ret­né tar­ta­ni. Mi­köz­ben ket­te­jük kö­zött ván­do­rol a szék, az ese­mé­nyek­be be­le­avat­ko­zik a nő fér­je és a fér­fi ba­rát­ja (Latabár Kál­mán) is, és az is ki­de­rül, hogy va­ló­já­ban a ka­ros­szék csak ürügy ar­ra, hogy a fi­a­ta­lok kö­zel ke­rül­hes­se­nek egy­más­hoz. Re­mél­he­tő­leg a film is ürügy lesz. A ne­ve­tés­re.