Ki­csi gyer­mek­ko­runk­tól fog­va vonz ben­nün­ket a dal­lam, a lük­te­tés. A gre­go­ri­án­tól a ba­rok­kon át a folk­lór­fel­dol­go­zá­sig szin­te min­den­re nyi­tott gyer­me­ki lé­lek csak úgy szív­ja ma­gá­ba a mu­zsi­kát. Ek­kor még ös­­sze­köt­he­ti a ze­nei él­ményt sza­bad moz­du­la­tok­kal, lé­pé­sek­kel, moz­gás­sal, mert sen­ki nem szól rá, sőt a kör­nye­ze­te meg­tap­sol­ja. Az in­téz­mé­nye­sí­tett ze­nei órá­kon az­tán elő­for­dul, hogy a ve­lünk szü­le­tett tu­dás és ér­zék meg­ko­pik, majd egy­szer csak vég­leg ki­ke­rül a nem ze­nész em­ber min­den­nap­ja­i­ból. Ek­kor ér­de­mes le­po­rol­ni Lisz­tet, Mo­zar­tot, Bac­hot vagy Cho­pint. A len­gyel-fran­cia ro­man­ti­kus ze­ne­szer­ző-gé­ni­usz ki­rob­ba­nó ér­zel­me­ket kot­tá­zott le tö­ké­le­tes for­mai pre­ci­zi­tás­sal. Ma­zur­kák, ke­rin­gők, nok­tür­nök, bal­la­dák, pre­lű­dök, im­prom­tuk, és még so­rol­hat­nám, hány­fé­le­kép­pen al­kot­ta meg a ze­né­re örök­ké vá­gyó em­ber egy-egy leg­szebb dal­la­mát.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ijesz­tő je­len­ség a fal­vak el­nép­te­le­ne­dé­se, a he­lyi kö­zös­sé­gek ele­rőt­le­ne­dé­se. Vi­lág­szer­te egy­re töb­ben köl­töz­nek vá­ro­sok­ba, mert úgy lát­ják, ott több le­he­tő­ség vár­ja őket, job­ban bol­do­gul­hat­nak, mun­ká­ra ta­lál­hat­nak. Fáj­dal­mas fo­lya­mat­ról van szó, mert va­la­mi vissza­von­ha­tat­la­nul vé­get ér ez­zel: he­lyi ha­gyo­má­nyok szá­mo­lód­nak fel, ko­ráb­ban biz­tos hát­tér, meg­tar­tó kö­zeg vá­lik sem­mi­vé. A vá­ros egész más, sok­kal sze­mély­te­le­nebb, köny­­nyen vá­lik gyö­kér­te­len­né, tá­jé­ko­zó­dó ké­pes­sé­gét el­vesz­tő­vé, aki vég­leg el­sza­kad szü­le­té­si he­lyé­től. Ez a do­ku­men­tum­film ma­gyar kis­te­le­pü­lé­sek — Csen­gőd, Csemő, Csépa, Csór és Csolnok — min­den­nap­ja­it mu­tat­ja be. Olyan hely­sé­ge­két, ame­lyeket la­kó­ik sze­ret­nek, ma­gu­ké­nak érez­nek. Ott­ho­nos hely­nek, ahol is­me­rik őket, és ahol a jö­vő­jü­ket is el tud­ják kép­zel­ni. Sok-sok in­téz­mé­nyes se­gít­ség­re lesz szük­sé­gük a fal­va­ink­nak, hogy egy­re több ilyen le­hes­sen köz­tük.

Fran­cia kon­cert­film

Ugye kü­lö­nös gon­do­lat, hogy az or­go­na, ez a mél­tó­ság­tel­jes egy­há­zi hang­szer (amely a po­gány Ró­mai Bi­ro­da­lom­ban még a gla­di­á­to­rok öl­dök­lé­sé­nek alá­fes­tő hang­sze­re volt…) a jazz tö­ké­le­tes kel­lé­ke is le­het? Az ame­ri­kai Jimmy Smith fél év­szá­za­dos pá­lya­fu­tá­sá­val új­fent be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a fur­csa gon­do­la­tok idő­vel ter­mé­sze­tes­nek tűn­nek. 1925-ben vagy 1928-ban szü­le­tett (a pon­tos év­szá­mot ő ma­ga sem tud­ta) egy penn­syl­vaniai vá­ros­ká­ban, és ki­lenc­éve­sen már zon­go­ris­ta te­het­ség­ku­ta­tó ver­senyt nyert a nagy Phi­la­delp­hi­á­ban. Hu­szon­éve­sen a zon­go­rát vég­leg fel­cse­rél­te egy Hammond elekt­ro­mos or­go­ná­ra. Egé­szen 2005-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig te­vé­keny ma­radt, s el­ké­pesz­tő len­dü­let­tel dol­go­zott: élet­mű­ve nyolc­van­ki­lenc (!) önál­ló nagy­le­mez.

„Ab­ban nem hi­szek, hogy bár­ki éle­té­re re­cep­tet le­het­ne ad­ni. Ab­ban hi­szek, hogy ha az em­ber ké­pes ar­ra, hogy el­mé­lyed­jen egy ki­csit ön­ma­gá­ban, akár csak tíz per­cig vagy ne­gyed órá­ig, ami­kor nem en­ge­di ma­gá­ra hat­ni a kül­vi­lá­got, ak­kor rá­jön ar­ra, hogy mi az üze­net, ami be­lül­ről szól. Hogy mi­ért bol­dog­ta­lan, mi­től bol­dog, mit te­het­ne” — ír­ja egy helyütt az 1932. no­vem­ber 24-én szü­le­tett, idén a nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját ün­nep­lő Jó­kai An­na. Ta­nár­ként dol­go­zott 1974-ig, az­óta sza­bad­fog­lal­ko­zá­sú író. Írá­sa­i­ban fon­tos sze­rep­hez jut a ke­resz­tény ér­ték­rend, az em­be­ri kö­zö­nyös­ség el­le­ni küz­de­lem és a sze­re­tet meg­tar­tó ere­je a vi­lág­ban. Az idei könyv­hét­re je­lent meg Éhes élet cí­mű, sod­ró len­dü­le­tű csa­lád­re­gé­nye, amely­nek hő­sei min­den­na­pi em­be­rek, akik fo­lya­ma­to­san szem­be­sül­ni kény­sze­rül­nek gyor­san vál­to­zó vi­lá­gunk új hely­ze­te­i­vel.

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2008)

A tör­té­ne­lem nem is­me­ri a sport­sze­rű­sé­get, nem mé­ri le elő­re a küz­dő­ket, hogy va­jon egy­azon súly­cso­port­ba tar­toz­nak-e. Biz­to­san so­kan tud­nánk né­hány pél­dát fel­hoz­ni en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. Az én lis­tá­mon el­sők kö­zött sze­re­pel­ne Ti­bet Kí­na ál­ta­li meg­szál­lá­sa. 1950-ben a no­mád kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a val­lás­ra nagy hang­súlyt he­lye­ző ti­be­ti­ek­nek sem­mi esé­lyük nem volt a kom­mu­nis­ta kí­na­i­ak elő­re­nyo­mu­lá­sát ki­vé­de­ni. És bár­mi­lyen erő­sen is ra­gasz­kod­nak az ott élők ha­gyo­má­nya­ik­hoz, a kí­nai ve­ze­tés a mai na­pig min­dent meg­tesz azért, hogy meg­tör­je őket, és ide­gen élet­for­mát kény­sze­rít­sen rá­juk. Makoto Sa­sa do­ku­men­tum­film­jé­ben egy budd­his­ta szer­ze­tes élet­út­ján ke­resz­tül tá­rul­nak fel előt­tünk a tör­té­ne­lem leg­igaz­ság­ta­la­nabb lap­jai.

Fran­cia do­ku­men­tum­film (2007)

No­ha Michel Gondry leg­utóbb jó­ko­rát bot­lott, ami­kor 2011-ben nem sa­ját ví­zi­ó­ját, ha­nem az Álom­gyá­rét vit­te vá­szon­ra (a tü­né­keny kor­di­vat­nak meg­fe­le­lő­en egy kép­re­gény­film rég­óta há­nyó­dó ter­vét bíz­ták rá), egyé­ni lá­tás­mód­ja és mar­káns stí­lu­sa nyo­mán már el­ső, a nyolc­va­nas évek­ben for­ga­tott ani­má­ci­ós film­je­i­től kezd­ve a kor­társ eu­ró­pai film egyik leg­egyé­nibb han­gú ren­de­ző­jé­nek szá­mít. Jean-Louis Bompoint hű­sé­ges ba­rát­ként és al­ko­tó­társ­ként 2005-ben, Az álom tu­do­má­nya cí­mű mo­zi­film for­ga­tá­sa köz­ben ké­szí­tett ér­tő do­ku­men­tum­fil­met a fé­kez­he­tet­len agy­ve­le­jű ren­de­ző­ről, aki­nek meg­hök­ken­tő kép­zet­tár­sí­tás­okon ala­pu­ló vi­lá­gá­hoz mél­tó az Edward Albee klasszi­kus drá­má­já­ra, va­la­mint fil­münk fő­hős­ének ne­héz ter­mé­sze­té­re egy­aránt uta­ló, frap­páns cím.

A ne­ves rajz­film­ren­de­ző al­ko­tá­sa­it át­hat­ja az a bi­zo­nyos te­rem­tő fan­tá­zia, amely so­ha­sem ön­ké­nyes: a ha­gyo­mány gaz­dag szim­bó­lum­kin­csé­re tá­masz­ko­dik. A het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben egész es­tét be­töl­tő nagy rajz­film­jei — a Já­nos vi­téz, a Fehérlófia — mel­lett nem­zet­kö­zi fesz­ti­vá­lo­kon dí­ja­kat nyert rend­kí­vül in­ten­zív, pár­per­ces mun­ká­i­val is. Jel­leg­ze­tes stí­lu­sát a leg­töb­ben még­is a Ma­gyar nép­me­sék so­ro­zat da­rab­ja­in ke­resz­tül is­mer­het­ték meg. Kul­túr­tör­té­ne­ti jár­tas­sá­gát köny­ve­i­ben, elő­adá­sa­i­ban, te­le­ví­zi­ós is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­za­ta­i­ban is meg­cso­dál­hat­tuk. A port­ré­film, amely egy nagy tu­dá­sú, szen­ve­dé­lyes em­bert mu­tat be, tíz év­vel ez­előtt ké­szült. Az­óta le­zá­rult a ren­de­ző 1983-ban meg­kez­dett nagy vál­lal­ko­zá­sa: el­ké­szült Az em­ber tra­gé­di­á­ja 160 per­ces rajz­film­vál­to­za­ta.

Ma­gyar víg­já­ték (1937)

A Ku­li­nyi Er­nő és Rej­tő Je­nő víg­já­ték­ból ké­szült film egy vá­ló­pe­res ügy­véd­ről (Som­ló Ist­ván) szól, aki min­dig a lo­va­gi­as­ság je­gyé­ben igyek­szik el­jár­ni. Az­tán ő ma­ga ke­rül az ügy­fe­le­i­hez ha­son­ló hely­zet­be. Vé­let­le­nül ta­lál­ko­zik ugyan­is fe­le­sé­gé­vel (Len­gyel Gi­zi) és egyik leg­jobb ba­rát­juk­kal (Ajtay An­dor), s fél­re­ér­ti a hely­ze­tet. Hir­te­len ter­mé­sze­tű lé­vén azon­nal be is ad­ja a vá­ló­ke­re­se­tet. Ho­gyan ke­rül a kép­be az egye­te­mis­ta lány (Zilahy Irén), aki tör­té­ne­te­sen ép­pen az ügy­véd szo­bá­ját bér­li?