Fran­cia kon­cert­film

A jazz az elő­adók ré­szé­ről az át­ü­tő ze­nei te­het­ség mel­lett süt­ni­va­lót is kí­ván. Az ame­ri­kai gi­tá­ros és dal­szer­ző, Terry Callier szin­tén a dip­lo­más jazz­mu­zsi­ku­sok tá­bo­rá­ba tar­to­zik, jól­le­het soult és nép­ze­nét is ját­szik. Chi­ca­gó­ban szü­le­tett 1945-ben, szó­ló pá­lya­fu­tá­sát ti­zen­hét éve­sen kezd­te. Má­ig ti­zen­hat önál­ló al­bu­ma ke­rült a bol­tok­ba, mind­amel­lett vo­ka­lis­ta­ként is szá­mos mű­vész­tár­sa le­me­zén köz­re­mű­kö­dött. 1983-ban ki­vo­nult a ze­ne­ipar­ból, és be­teg lá­nya ápo­lá­sá­nak szen­tel­te ma­gát, il­let­ve fel­ső­fo­kú szá­mí­tó­gé­pes prog­ra­mo­zói vég­zett­sé­get szer­zett. Né­hány évig a Chi­ca­gói Egye­tem ta­ná­ra­ként dol­go­zott, le­ve­le­ző ta­go­za­ton pe­dig el­vé­gez­te a szo­ci­o­ló­gia sza­kot. 1991 óta is­mét szor­go­san kon­cer­te­zik. Ez­út­tal egy fran­cia­or­szá­gi fel­lé­pé­sét él­vez­het­jük a Nan­cy Jazz Pul­sa­tion el­ne­ve­zé­sű fesz­ti­vál­ról.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2010)

„Em­ber­nek len­ni nagy be­teg­ség. És gyó­gyít­ha­tat­lan is” — ír­ta a sa­já­tos hu­mo­rú, mind­ös­­sze har­minc­hét esz­ten­dőt élt Rej­tő Je­nő, aki­nek leg­is­mer­tebb írói ál­ne­ve P. Howard. So­ká­ig pony­va­író­nak gon­dol­ták, de hogy va­ló­já­ban mi­lyen zse­ni­á­lis író volt, tán még ma sem tud­juk iga­zán. Az el­kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben er­re is fényt de­rít­het­nek a vál­lal­ko­zó szel­le­mű iro­da­lom­tör­té­né­szek, de nem lesz kön­­nyű dol­guk. Az azon­ban bi­zo­nyos, hogy Pisz­kos Fred, Fü­lig Jimmy, Tus­kó Hopkins, Sen­ki Al­fonz és a lí­rai lel­kü­le­tű Troppauer Hümér szel­le­mi aty­ja im­már ki­tö­röl­he­tet­le­nül ré­sze lett a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­nek. Még ak­kor is, ha so­kan fa­nya­log­nak. Ha a min­den­nap­ok har­ca­i­ba be­le­fá­ra­dunk, bát­ran ve­gyünk elő egy Rej­tő-re­gényt, s ne tö­rőd­jünk sem­mi­vel! A kép­ze­let szül­te in­tel­lek­tu­á­lis hu­mor sok­szo­ro­san gyó­gyí­tó ere­jű.

Ma­gyar port­ré­film

Há­rom hét­tel ez­előtt, ok­tó­ber 8-án reg­gel kap­tuk a hírt: el­hunyt Pauer Gyu­la kép­ző­mű­vész. A döb­be­ne­tet fel­vál­tot­ta a meg­le­pő­dés, hi­szen szin­te az ös­­szes hír­por­tá­lon meg­je­lent a köz­le­mény. Mit je­lent­het az em­be­rek­nek Pauer Gyu­la mun­kás­sá­ga? A cik­kek­ből vi­lá­go­san ki­de­rült: leg­fon­to­sabb al­ko­tá­sai kö­zött tart­ják szá­mon a Du­na-par­ti „ci­pő­ket”. S a to­ri­nói le­pel szob­ra is Pauer-mű. A mű­vész a pszeudóból in­dult ki. Lát­vány­ter­ve­zői én­je szá­má­ra a pszeudó az ál­va­ló­ság volt, egy­faj­ta más­nak lát­szó „csalikép”, egy meg­ol­dá­si kí­sér­let, az át­me­ne­ti lét, ké­sőbb kor­szak­jel­ző. Pauer szob­ra­it, al­ko­tá­sa­it köz­te­re­ken, mű­gyűj­te­mé­nyek­ben lel­het­jük fel, egyik pszeudóját pe­dig a bu­da­pes­ti Gó­lya­vár­ban.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1992)

Ma­nap­ság a fo­gya­ték­kal élők jo­ga­i­ra, min­den­na­pos prob­lé­má­i­ra egy­re in­kább oda­fi­gyel a tár­sa­da­lom. Leg­alább­is itt, a fej­lett és gaz­dag észa­kon így van. Ugyan­ak­kor ér­de­kes len­ne egy­szer azt is meg­vizs­gál­ni, hogy a jó­lét mi­lyen ha­tás­sal van az em­be­ri mél­tó­ság ki­ter­jesz­té­sé­re, ki­tel­je­sí­té­sé­re. Va­jon ros­­szabb és sze­gé­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött mit kez­de­nénk pél­dá­ul egy ér­tel­mi fo­gya­té­kos­sal? A John Steinbeck no­vel­lá­já­ból ké­szült film­ben Ge­or­ge (Gary Sinise) uno­ka­test­vé­re, Len­nie (John Malkovich) ami­lyen erős, an­­nyi­ra hí­ján van a szel­le­mi ké­pes­sé­gek­nek. A har­min­cas évek gaz­da­sá­gi vál­sá­ga ide­jén ját­szó­dó tör­té­net­ben Ge­or­ge va­la­hogy még csak kap­na mun­kát, ám Len­nie vi­selt dol­gai mi­att előbb vagy utóbb min­den farm­ról el kell jön­ni­ük. Rá­adá­sul Ge­or­ge lel­ki­ere­je is egy­re in­kább fogy­tán van.

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat (2008)

A Du­na jobb ol­da­li mel­lék­fo­lyó­ja a szlo­vé­ni­ai Jú­li­ai-Al­pok­ban ered, a Slap Savica (Savica víz­esés) az egyik leg­in­kább sze­met gyö­nyör­köd­te­tő ter­mé­sze­ti kép­ződ­mény, amit va­la­ha lát­tam. Vé­kony­ka víz­su­gár zu­han alá a szik­lák kö­zül, s a víz­esés­ből ha­tal­mas, szé­les fo­lyó lesz, mi­re a he­gyek­ből le­ér, és lus­tán höm­pö­lyög to­vább majd’ ezer ki­lo­mé­ter hos­­szan. A Szá­va men­tén egye­di táj ala­kult ki az év­szá­zad­ok so­rán. Em­ber és ál­lat kap­cso­la­ta e li­ge­tek­kel tar­kí­tott vi­dé­ken igen kü­lön­le­ges. Eu­ró­pá­ban je­len­leg egye­dül itt ta­lál­ha­tó meg a man­ga­li­cá­hoz ha­son­ló­an jó tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­ző turopolje ser­tés, ame­lyet a ki­ha­lás ve­szé­lye fe­nye­get. A Szá­va Szi­sze­kig ha­józ­ha­tó, Belg­rád­nál öm­lik a Du­ná­ba.

Ma­gyar port­ré­film (2000)

A Kos­suth-dí­jas jazz-zon­go­ris­ta és ze­ne­szer­ző, Vukán György (1941) nem­csak ha­zánk­ban, de Eu­ró­pa-szer­te is­mert — ver­seny­mű­vei, szim­fo­ni­kus da­rab­jai és száz­nál több film­ze­né­je ré­vén. Jazz hang­sze­re­lé­sű át­ira­tai (el­ső­sor­ban Cho­pin és De­bus­sy szer­ze­mé­nye­i­ből) szin­tén el­ju­tot­tak a ha­tá­ron túl­ra, így Len­gyel­or­szág­ba is. Az idő­köz­ben saj­nos el­hunyt for­ga­tó­könyv­író-ren­de­ző, Czigány Zol­tán ez­red­for­du­lón ké­szült film­je Vukán György egy nádasdladányi kon­cert­jé­re épül. A ze­ne va­rá­zsát nem tom­pít­ja, in­kább fel­erő­sí­ti szá­munk­ra a mű­vész hit­val­lá­sa: „A lé­nye­get nem sza­vak­kal, ha­nem a zon­go­ra sza­va­i­val, hang­ja­i­val le­het el­mon­da­ni.” Múlt ős­­szel az Új Em­ber he­ti­lap szá­má­ra pe­dig úgy fo­gal­ma­zott: „Min­den ze­né­nek sa­ját ide­je van — a ze­ne nem má­sod­per­cek­ben mér­he­tő.”

Ma­gyar já­ték­film (1969)

Elek Ju­dit film­jé­ben egy ma­gá­nyos öreg­as­­szony él­de­gél a bel­vá­ro­si bér­ház­ban. Két­szo­bás la­ká­sa zsú­fol­va ré­gi bú­to­rok­kal, ké­pek­kel, cse­cse­be­csék­kel. Fél­tő gond­dal őr­zi em­lék­tár­gya­it, mert az em­be­rek­hez va­ló bá­tor­ta­lan, ku­dar­cok­kal vég­ző­dő kö­ze­le­dé­sei után ezek je­len­tik szá­má­ra az egyet­len kö­tő­dést az élet­hez. A ház­mes­ter­né ta­ná­csá­ra meg­hir­de­ti ott­ho­nát, ame­lyet rö­vi­de­sen be­né­pe­sí­te­nek a leg­kü­lön­fé­lébb cse­re­part­ne­rek. Az as­­szony vé­gül egy bu­dai ker­tes ház kis la­ká­sa mel­lett dönt, ahol ro­kon­szen­ves, gyer­me­kes há­zas­pár la­kik. El­köl­tö­zik, de a ma­gány a cse­re után is ma­gány ma­rad, amely­­lyel szem­be kell néz­nie. Kiss Ma­nyit a film­ben nyúj­tott szí­né­szi já­té­ká­ért a leg­jobb női ala­kí­tás dí­já­val ju­tal­maz­ták az 1970-es Ma­gyar Já­ték­film­szem­lén.

Né­met is­me­ret­ter­jesz­tő film (2008)

A hör­csög­ről ál­ta­lá­ban a hab­zso­lás jut eszünk­be, pe­dig ez a kis rág­csá­ló igen elő­re­lá­tó mó­don egész nyá­ron gyűj­tö­get: az öre­gebb hí­mek akár négy-öt élés­kam­rát is meg­töl­te­nek, hogy té­len ne hal­ja­nak éhen. A zö­mök al­ka­tú kis­em­lős Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pá­ban gya­ko­ri élő­lény, Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban azon­ban a ve­szé­lyez­te­tett fa­jok kö­zé ke­rült. Nem­csak a ró­kák és a ra­ga­do­zó ma­da­rak (par­la­gi sas, kü­lön­fé­le bag­lyok) ti­ze­de­lik a hör­csög­ál­lo­mányt, a gö­rény is sok hör­csö­göt zsák­má­nyol, és az em­be­ri ter­jesz­ke­dés is fe­nye­ge­ti élő­he­lyü­ket. A film Ba­jor­or­szág­ba ka­la­u­zol­ja a né­ző­ket, Alsó-Frankföldön ugyan­is prog­ra­mot in­dí­tot­tak, hogy meg­óv­ják a hör­csö­gö­ket a ki­pusz­tu­lás­tól.