Találkozás Nagy-Kálózy Eszterrel

És Rómeó és Júlia és Nóra és Melinda és Karády és Desdemona és Antigoné és Eszter – és… nem utolsósorban család melege, anya és feleség, alkotó nő. Nagy-Kálózy Eszter szerepeinek sora nem férne el e hasábokon, a vele való találkozás mégis mentes az álarcoktól, sallangoktól, művészi allűröktől. A legtermészetesebb díva – mondhatnánk. Beszélgettünk az anyaság és színészet kettős hivatásáról, a színészlét kulisszatitkairól, alkotó hétköznapokról és ünnepi estékről.

– Szeretek bent lenni a színházban. Az előadás előtt szükségem van ráhangolódni az estére, mert annyira „családi életet” élek, az otthoni teendőim kötnek le, hogy szükségem van időre, hogy felkészüljek a játékra. Az anyaság és a színészet kettőse soha nem okozott hasadást az életemben. Sosem éreztem, hogy nem tudok eleget foglalkozni a szerepekkel, mert van családom. Az jobban aggasztott, hogy nem vagyok elérhető a gyermekeim számára, mert épp a színházban tevékenykedem. Egy színházi előadás azonban teljes koncentrációt igényel, ha valaki szanaszét létezik egész nap, nem árt összeszedni, végiggondolni, hogy miről is fog szólni az este. Akár bemenni a színpadra, és csak körülnézni…

– Hívhatjuk ezt jelenlétnek?

– Persze, erről szól a színház. A játék: teljes odaadás, koncentráció, azonosulás. A gyerekek, a család számára természetesen ugyanígy jelen kell lenni.

– Készült két hivatásra?

– Pontosan erre a kettőre készültem. Emlékszem, hogy már tizenéves korom elején megfogalmazódott bennem, hogy színésznő szeretnék lenni. Ezzel egy időben az is, hogy sok gyereket szeretnék. Azt gondoltam, hogy az életem csak így válhat teljessé. Tizennyolc évesen bekerültem a főiskolára, huszonkét évesen végeztem, huszonegy évesen megszületett az első gyermekem. A főiskolai éveim alatt rengeteg filmben játszottam, és a Madách Színházban is kaptam két szerepet. Eszembe se jutott, hogy a rám bízott feladatokat ne bírnám teljesíteni – természetesnek tartottam, hogy ennyi minden fér az életembe.

Nagy Dénes rendező pályakezdéséről és versenyfilmjéről – A cannes-i filmfesztivál Rendezők Kéthete elnevezésű programja fiatal tehetségek számára nyújt bemutatkozási lehetőséget. Az idei rövidfilmes szekcióba kilenc alkotást válogattak be, köztük egy magyar filmet, a Lágy esőt, Nagy Dénes munkáját, aki személyesen elkísérte alkotását. A film bemutatkozása után, még a dél-franciaországi városban értük utol a rendezőt. Először friss élményeiről kérdeztük…

Vagy: költő-gyermek? Tán ez a pontosabb karakterrajza Weöres Sándornak, aki most lenne százesztendős. Mindvégig megőrizte gyermekségét, s erről azt vallja a művészetesztétika, hogy igazán így hiteles a mű. Manapság persze sokféle esztétika hallatja a szavát, mégis egyetlen sem tagadhatja a tehetség tiszta-eredetiségét, amelyhez később is a gyermekkor ad „igazolást”. A Négy Kék festőcsoportra gondolva elég a svájci Paul Klee képeit felidézni, ki tagadhatja, menynyire hatott rá a gyermekvilág, gyermekrajzok tagadhatatlan eredetisége. A Kis tengeri kikötőt szemlélve unokám rajza lebben elém házakról, vízről, síkban ábrázolt kisvilágról, ahogyan a kicsik látják.

Weöres Sándor költő-gyermeksége egyik személyes találkozásunkkor igazolódott nekem – versei után saját szavai nyomán. Tegeződtünk – ez neki természetes volt –, és az az érzékelhető közvetlenség, amely egy zseniális tehetség kommunikációs igénye. Gyermekköltészetében van ez jelen igazán, amelyet lelkendezve dicsértem, mire ő: „Soha életemben nem írtam gyermekverseket.” De hát akkor hogy lehet: négyéves kislányom tapsolva-ugrálva skandálja: Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája. „Akkor valóban írtam gyermekverseket” – válaszolta sajátságos, rá jellemző „iskolás” hanghordozással.

Géniuszok

Kodály Zoltán

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:

ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,

én állok kicsinyeid ágya mellett,

lépteiket az én dalom fogadja

és csalogatja folyton magasabbra

Elhatároztam, addig nem írok Baz Luhrmann filmjéről, amíg nem olvastam el F. Scott Fitzgerald regényét, A nagy Gatsbyt; inkább egy hétig várok a jegyzettel. Luhrmann, ahogy Szabó István Az ajtóval, kedvet csinált az általa adaptált irodalmi műhöz.

A film kétharmadáig nem tudtam mire vélni a dolgot: szokványos amerikai álomsztori luxuskivitelben, art deco pompába csomagolva, eklektikus és anakronisztikus zenei kavalkáddal. Sajátos karaktert azonban épp túlzásai adnak ennek a mozinak: hol egy kicsit abszurd, hol groteszk… – és valami majdnem mindig színpadiasan sok. Figyelem, vajon mitől lett ez korszakalkotó-korszakjellemző kultuszregény; kötelező olvasmány Amerikában. Egyszer csak kezd érdekessé válni a „szabályosnak” induló didaktikus történet. Balladai homályból bontakozik ki Gatsby élete, amelynek alakulása szerencsére átlép a romantikusnak mondott műfaji kereten. A fecsegő felszín alól ki-kibukkan a hallgató mély; túlmutatva a közhelyeken, hogy lám, a pénz nem boldogít, az arisztokraták, a milliomosok és az újgazdagok ugyanolyan fásultak és kiábrándultak, mint a kevésbé szerencsések…

„Irodalomóra” Király Leventével „Halak ezüst pikkelye: / számold le az Úr kezébe mind, / s megnyílnak előtted az igazság / égre írt könyvének lapjai.” A nemrég megjelent Égre írt könyv poétikus mottója nem véletlen; szerzője költőként indult, s utóbb mutatkozott be regényíróként is. Király Leventévela „váltás átmenetéről”, történelemről és ihletadó érzelmekről beszélgettünk új kötete kapcsán.

– Olyan ez, mint a – sajnos most éppen szomorú aktualitássá vált – hegymászók esetében: ha valaki meghódított egy hatezer méteres hegyet, utána már a hét-nyolc ezres csúcsokra vágyik. Én egészen kis koromban kezdtem verseket írni, gyakorlatilag az írás megtanulása után rögtön, aztán tizennégy évesen novellákkal bővítettem a repertoárt, mert érdekelt, hogyan lehet elmondani egy kitalált történetet. Hát jó nehéz! Azt szokták mondani, kell némi élettapasztalat, legkorábban harminc év felett válhat valaki igazi prózaíróvá – ez az én esetemben mindenképp igaznak bizonyult. 2010-ben jelent meg az első novelláskötetem, az Énekek éneke című regényemet pedig két éve adták ki, bár a műfaji meghatározás nem teljesen egyértelmű, mert olyan az a szöveg, mintha vers lenne; lényegében egy regény hosszúságú prózavers. Néha teljesen időmértékes, néha rímel is. Költőknél persze gyakran előfordul, hogy lírai prózával kezdenek, és inkább utána próbálkoznak meg a „prózai prózával”.