Király Attila a színházi hétköznapokról

Bravúros beugrás az Óz, a csodák csodájába. A padlás, A dzsungel könyve, West Side Story… – számos zenés szerep. És nagy klasszikusok, kortárs darabok, tánc és koreográfia, filmek, rendezések. Csak címszavak, „témakörök” Király Attila életéből, több mint két évtizede tartó, áttekinthetetlenül gazdag pályafutásából. Az új évad kezdetén beszélgettünk az apai örökségről, színházról, a szabadúszó létről, családról.

– Apám, Király Levente több mint ötven éve a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tagja. Valóban példa lehetne előttem, mert a sorsomat-pályámat valamiképpen meghatározza. Feleségem, Haumann Petra szintén egy híres színész gyereke, és a mi fajtánk… – de inkább csak magamról beszélek. Az én fajtám sohasem tudhatja, színész lenne-e, ha nem látja a szülői példát. Apámnak nem volt mintája. Ő egyszer csak komoly indíttatást-elhivatottságot érzett, hogy ezt kell csinálnia. Az én szempontomból ez irigylésre méltó, másrészt viszont én is éreztem ugyanezt az elhivatottságot, igaz, általa egy kis „támogatással”. Apámmal ellentétben én hat-hét évnél többet nem voltam társulat tagja, vagyis eddigi pályám nagyobb részét szabadúszóként töltöttem.

Marc Chagall és Ámos Imre

Sötétben találtam magam, amint beléptem a Magyar Nemzeti Galéria Chagall- és Ámos Imre-kiállítására. Csak a spotlámpák szúrófényei világítják meg a falakon kiállított képeket. A termekben a látogatók lassan mozgó árnyakként közlekednek a festmények és rajzok között. Van ebben valami szimbolikus is, ami mintha Ámos Imre egyik alkotására utalna: Sötét idők.

Két életút, két zsidó származású ember sorsa tárulkozik ki előttünk. Marc Chagall orosz földről indult el a nagyvilágba, és szerencsésnek mondhatta magát: hosszú életet élt, kilencvennyolc évesen halt meg Franciaországban, 1985-ben. Ámos Magyarországon született, és rövidebb külföldi tartózkodás után egy német lágerben ért véget az élete 1944-ben. Tudatosan vállalta végzetét: munkaszolgálatosként akkor sem menekült el, amikor még lehetett volna.

Megnyílt a Zeneakadémia

Isten után a zenének szentelik a legszebb templomokat. Az előző századforduló, a szecesszió bő két évtizedének összművészeti terméséből világviszonylatban kiemelkedik három palota: a barcelonai Palau de la Música Catalana, a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes és a budapesti Zeneakadémia. Ráadásul utóbbi kettőt a dekorálásban közreműködő magyar mesterek személye is összeköti. Mexikóvárosban valójában „Géza Maróti”, „Aladár Körösfői” és „Max Róth” (Róth Miksa) adott lelket a Szépművészetek Palotájának: a kupolát koronázó szoborcsoporttal, az operaháznak szánt színház- és koncertterem „vasfüggönyének” (Louis Comfort Tiffany által elbitorolt) témaötletével-vázlatával, a páratlan – Apollón és a múzsák körét ábrázoló – üvegmennyezet, valamint a színpadnyílás feletti, mitológiai-irodalmi alakokat felvonultató mozaiktabló megtervezésével és kivitelezésével… Az eredeti elképzelések alapján renovált, október 22-én, Liszt Ferenc születésnapján újra megnyitott Zeneakadémia, Korb Flóris és Giergl Kálmán épülete azonban összhang, arányérzék tekintetében egyaránt megelőzi említett vetélytársait.

A Szentföldön évek óta szisztematikusan építik azt a betonkerítést, mely elválasztja egymástól az izraeli és a palesztin lakosságot. Szlovákiában és Romániában fallal próbálják elkülöníteni a helyi romákat a többiektől. De a világ más országaiban is találunk példát arra, hogy a jómódúak elszigetelik magukat a náluk szegényebbektől. Hiszen ez a legegyszerűbb megoldás, ha az égető társadalmi problémáktól és feszültségektől meg akarunk szabadulni. Nem kell azonban nagy bölcsesség ahhoz, hogy észrevegyük a nyilvánvalót: előbb-utóbb valahol rés támad a pajzson, és rajta keresztül be fog törni a valóság. Akkor pedig már nem lesz hova elmenekülni. Mint Rodrigo Plá A zóna című, 2007-ben készült drámájában vagy Neill Blomkamp Elysium – Zárt világ című, idén bemutatott sci-fijében.

Sírod fölött szelíd angyal áll,
Téged őriz, mégis minket néz.
Azt súgja, szép és szent a halál,
Bár elválni gyötrően nehéz.

Egyszer mind megérkezünk oda,
Lesz majd újra közös otthonunk.
Az Isten vár ránk a kapuban,
és ölébe hajtjuk homlokunk.