Szép Ernő

Ekkor egy pillanatig – álmomban! – elcsodálkozom, miért is szólítom a költőt Ernő bácsinak, hiszen már magam is eléggé öreg vagyok. Itt mintha ismét megvillanna valami az álmodóban: Szép Ernő régesrég meghalt. Fiatalabban, mint amennyi most én vagyok…

Egyszer csak álmosodik minden.

Ez a poéta már a huszadik század elején ilyeneket írt le:

„A világra születtünk, ugyebár nem vagyunk leszúrva a földben egy helyre, mint az utcai lámpa, látnunk szabad öt földet, tíz tengert, ezer szigetet. S látnunk illik egymást.”

Ő is egy volt, aki a másik embert is látta. Úgy írt önmagáról, hogy a verse és prózája ugyanakkor másról is szólt. A szeretet, a szív, a humánum, az emberiesség halk szavú betűvetője volt. Rejtezkedve is folytonosan: lírai hírhozó és krónikás.

Vissza-visszatérő szavai közül hadd írjam ide az egyiket: „A jóságot mondom magamban úgy, mint a kisded az angyal nevét idézi.” És mintha egy lélekzetvételre mondaná-írná az egész mondatot, elhagyva azt az egy vagy két vesszőt, amelyet valaki más – költő vagy nem költő – pedig talán kitenne.

Csakugyan a jóság az egyik legfontosabb, legdédelgetettebb szava: „Tégy jót velem jóságos jóság.” Még egy ritkán szereplő igét, igealakot is hozzáilleszt a főnévhez: „Futamolt a fejemben ez a szó, a jóság.”

Ugyanez a nekem annyira kedves poéta mondja, írja – majdnem ugyanerről: „Nekem nincs jogom bánatot okozni, ez nem volt az utasításaim közt, amelyekkel a világra küldtek…”

Egy újévi cikkben ezt szeretem a legjobban: „Nem lehet külön boldognak lenni.”

Jelzőiből egy-kettő, csak úgy találomra. Egy tulipán hajnalszínű; valaki körteképű; egy asszony haja juhturószőke. Ül a nézőtéren, a világhírű karmesterről elragadtatottan szól, majd ezt írja róla: megsózott hajú. Szerinte az asztal fölé hajló, folytonos betűvetés: púpos irkálás éjszaka.

Hasonlatai? Az egyik nyilván a gyerekkorból fakad: „Mert a bolond ifjúság elszaladt de úgy mint a megütött karika szalad egyet.” (Ó, ismét a hiányzó vesszők!) Ez a hasonlat már felnőttes: „Mellemhez kapok úgy, mint aki arra ijed, hogy a tárcája nincs meg.” Poétikus, vagy ha tetszik: költőien felnőtt: „Semleges voltam én, mint égen a hold.”

Olyan poéta, amilyen ő, mihez hasonlítja a kis házi népszerűeket? „A cicák az ablakban ülnek, mint a porcelánok.” Ez a mondata pedig több is, szebb is, mint némely hasonlat: „Láttam egy verebet, felrepült egy levéllel, vissza próbált szúrni az ágra.”

Szép Ernő a helyesírás szabályairól is tudott írni, és joggal marasztalta el a könny-zsaroló filmeket.

Egyik tárcájában kisgyerekkorára emlékszik vissza. Akkor tudta meg, hogyan születtek a hegyek. A hízó ökrök, a sőrék mellé rendelt falusiak mesélték, hogy miután Jézus Krisztus föltámadott, és elindult a mennyország felé, a föld is utána akart menni. De Isten Fia intett a földnek: „Te csak maradj odale…” Szavára nem emelkedett tovább, szót fogadott. De ameddig fölmagasodott, a sok hegy megmaradt.

Szép Ernő rajongott Puskinért; a Ja vász ljubil nevezetes verset le is fordította – kissé megtoldva a nyolc sort, szépernyősen. „Sokáig tudtam könyv nélkül végig az Anyegint – írja egy helyen. – Ha most ki akarom hallgatni magam, folyton elbotlom…” A költő tehát – költőben botlott el. Őszinte a panasz. De másutt fölsejlenek benne Lenszkij szavai: „Ki mondja oh meg, hova lettek / Tavaszom arany napjai?”

Lapozok tovább, s megakad a szemem egy szép mondatán: „Ágaskodtam és nyújtottam a nyakamat, ahogy Isten tudnom adta nyújtani.”

Egyszer színinövendékek régi vizsgaelőadásait idézi föl, s a fiatal lányok bizonytalan jövőjére gondol. Figyeli a nézőtéren a szülőket, hozzátartozókat, „akik most először, de talán – utoljára hallják”, hogy a gyermekeiket tapssal ünneplik. És az írás végén egy egyszavas mondat, mélyről fakadó sóhaj: „Istenem.”

Így egyszerűen, pátosztalanul, megrendülten és megrendítően csak az ejtheti ki és írhatja le, aki hisz, és szívközelből érzi, hogy a mondat végére nem kell okvetlenül felkiáltójelet tenni…

 

Ez a mostanában megrótt, Palló Imre bariton hangjára készült Bánk bán 1940 márciusában hangzott föl először. A címszereplő 1953-tól ismét tenor hangon szólalt meg: Simándy József remekmívű nagyúralakítását számtalanszor gyönyörködtem végig. Joggal érdekelhet, hogy a száznegyvenkilenc éves Erkel-opera ürügyén miért kell elverni a port a hetvenévesen?

Már a hamisítás (!) szót is leírták vagy kimondták róla. Indoklás – semmi! Pedig „aki vádol, bizonyítson” – hogy operául szóljak.

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, a XX. század európai operakultúrájának két zsenije – akikről most meg kell tudnom, hogy hamisítók is – Rékai Nándor és Kenessey Jenő közreműködésével jegyzi ezt a Bánk bánt, ők a ludasok a feszesebb dramaturgiáért. Hibátlan lett a prozódia, poétikusabb a szöveg, ez is nekik tudható be. Az Erkel-opera minden évad egyik legtöbbször játszott darabja lett.

Muszorgszkij remekművét, a Borisz Godunovot Rimszkij-Korszakov hangszerelésében ismerhettem és szerethettem meg. Később az ős-Borisz is megszólalt az Ybl-palota színpadán. Ezt is szeretem. Mind a kettőt lehet és kell játszani. Akár párhuzamosan is. Ugyanez érvényes a Bánk bán mindkét alakjára.

Régi mucsai szokás és metódus úgy megdicsérni valamit vagy kiállni mellette, hogy egyúttal valami mást igaztalanul, olykor szinte rágalmazva elmarasztalnak. Most is ilyesminek vagyok szem- és fültanúja.

Ami az ős-Bánk bán meghamisítását illeti, hadd emlékeztessek arra, hogy az átdolgozók közül Nádasdy Kálmán illő alázattal, de sugárzó költői erővel írta újra Egressy Béni verssorait, a „Hazám, hazámat” is. Aki erről meg szeretne győződni, nyissa ki Simándy József Bánk bán elmondja… című önéletírásának kötetét az 56. oldalon: ott olvashatja, miként szól a nagyúr áriájának Egressy írta szövege. Az átköltő „hamisítása” pedig ott van a 141-142. oldalon.

A Bánk első felvonásbeli áriózójába is nyilván hamisításul került Vörösmarty Mihály Késő vágy című költeményének első négy sora: „Túl ifjúságomon, / Túl égő vágyimon, / Melyeknek mostohán / Keserv nyílt nyomdokán”.

Megfontolandó az is, hogy egy Vörösmarty-vers, a Keserű pohár már az eredeti Bánk bánba is „belehamisíttattatott”, s lett belőle Petur bordala…

Gyakran találkoztunk a Rákóczi út és a Vas utca sarka táján. Ma is elképzelem: Nádasdy Kálmán jön a színművészeti főiskola (most már egyetem) felől. Napszemüveget visel. Jobb kezében kis bevásárlószatyor gyümölcscsel tele, baljával két-három könyvet szorít magához. Amikor meglát, mosolyogni kezd. Én meg azt kérdezem tőle:

– Kálmán, mit szólsz hozzá, hogy operahamisító lettél?

Válaszát már nem is hallom.

 

 

Tárcsázok. A telefonvonal túlsó felén rokonszenves női hang jelentkezett. Bemutatkoztam, és mesterségem is elárultam,de hozzátettem: nem akarok interjút írni, kérésem sincs, panaszom még kevésbé. Sőt! Meg szeretnék köszönni valamit a vezérigazgató úrnak.

– Értekezleten van – hangzott a válasz. De ha vége lesz, fölhívnak. A kedves hang az elérhetőségem kérte.

Miután helyére tettem a kagylót, elmerengtem. Hány évtizede vagyok hírlapíró? Milyen érdekes, hogy hosszú pályafutásom alatt, ha vezérigazgatóval szerettem volna beszélni, az mindig értekezleten ült!

Késő délelőtt telefonáltam a Dunavirág utcába, de késő délutánig nem csörögtek vissza. Másnap sem. Azóta sem. Egyre inkább nyugtalanít, hogy nem vihettem végbe, amire készültem. S minthogy előbb-utóbb kifutunk az időből, mondandómat most igyekszem írásban megfogalmazni, remélve, hogy egy hetilap eredményesebb segítség a telefonnál.

Az történt, hogy Franciaországból, egy bizonyos Brugrassieres nevű üdülőhelyről kaptunk egy levelet. A feleségem neve is ott a címzésben, az enyém is – a küldők azonban a nevünk után csak azt írták a borítékra, hogy Budapest, Hongrie. Se utcanév, se házszám, és a levél mégis megérkezett! A postán valaki belenézhetett a telefonkönyvbe, és egyszeriben megoldódott a gond.

Ez az aprónak látszó, de szíves gesztus örvendeztetett meg: francia barátaink hibáját valaki kijavította, s így „helyreállt a megsértett világrend” – ahogyan a költő mondja. Ezt akartam megköszönni, már a levél érkezése napján, élőszóban. Most írásban megismétlem. Az itt kinyomtatott sorokat, remélem, elolvassa majd az, akinek jóvoltából a levél megérkezett a címzettekhez…

Utóiratként hadd tegyem hozzá az eddigiekhez, mi történt néhány napja. Van a közeli villamos-végállomásnál egy amolyan Szajna-partiakra emlékeztető szabadtéri könyvesbolt, két szekrénnyi sorba rakott és egy nagy asztalon ömlesztve púposodó régi, félrégi könyvvel. Lehet közöttük turkálni.

Magam is így tettem. Örömmel fedezek föl egy kötetet, amellyel jó sok esztendeje egyetlen antikváriumban sem találkoztam. Viszem is a szabadtéri bolt gazdájához. Ő kezébe veszi, belelapoz, sáncolgatja.

– Érdekes könyv ez – mondom neki –, régen, 1979-ben jelent meg. Azonkívül én írtam…

A gazda szemében mosoly csillan:

– Akkor engedje meg, hogy önnek ajándékozzam!

Micsoda beszéd, hogy „engedjem meg”?! Megköszönöm, hálásan.

És eszembe jut szeretett íróm, Hunyady Sándor, aki Családi album című remekművében azt írja: „Megesküszöm rá, hogy az emberek többnyire jók…”

 

Passió című alkotása előbb színpadon szólalt meg. Harminckilenc jelenet (fejezet?); némelyik csak egymondatnyi, mint például a huszonötödik. Pilátus kisfia kérdezi: „Édesapám, már megint a kezét mossa?”

Itt-ott: vendégszövegek: Madáchtól a Tragédia Péter apostolának mondatai János evangéliumával felelgetnek egymásnak. Majd: Paul Klee, Ady, Babits.

A Passió a Kner-nyomda alapításának 117. évében, 1999-ben könyvként jelent meg. Illusztrációi Pieter Bruegeltől és Hieronymus Boschtól valók. A huszadik század végének egyik legszebb magyar kiadványa.

És íme, most itt van a kezemben Szőcs Géza legújabb könyve, a Tasso Marchini és Dsida Jenő; tavasszal adta ki a Szent István Társulat. Gyönyörű kiállítású, rendhagyó kötet.

A címében szereplő Tasso természetesen nem A megszabadított Jeruzsálem című hősköltemény alkotója. Tasso Marchini egy eddig nyilván sokak előtt, előttem is ismeretlen festőművész; félig olasz, félig szerb. Ő is 1907-ben született, mint Dsida Jenő, a költő.

Kisgyerekként, az első világháború elején elveszítette szüleit. Magyar katonák Erdélybe menekítették. Magyar iskolákba járt. A nagybányaiak példájára festőművész lett belőle, és szinte tősgyökeres kolozsvári. Neve az egyébként kiváló négykötetes Művészeti lexikonunkban nem szerepel. Murádin Jenő róla írott könyve 2007-ben jelent meg.

Szőcs Géza a festő és a költő mellett Hunyady Sándort is hozzájuk hasonló hangsúllyal szerepelteti, aki szintén Kolozsvárott élt a húszas évek második felében, és akivel Tasso Marchini ugyanúgy nem találkozott, mint Dsida Jenővel. Pedig hányszor mehettek el egymás mellett! Akár a kolozsvári Fürdő utcában is, ahol Dsidáék laktak.

Miért alakult ez így? Miért nem metszette egymást a három életvonal? Ezt keresi, valósággal nyomozza Szőcs Géza. Folyamatosan reménykedve, hogy talál biztató jeleket. Vallja: valójában mennyire egymáshoz tartoztak ők hárman: a festő, a költő és a hírlapíró. Mennyire egyesítette őket – egyesíthette volna még jobban, ha ismerik egymást – Erdély fővárosának szellemi világa.

Irigylem Szőcs Gézát: kolozsvári lakásának egyik ablakából éppen arra a házra látott, az egykori Fürdő utca 14.-re, amelyben Dsida Jenő 1938. június 7-én meghalt.

A könyv hatvannyolc rövid fejezete lényegre törő. Néhol úgy követik egymást, mint egy összerakós játék, puzzle darabjai, verses és prózai idézetekkel. Több ismert Dsida Jenő-költemény is föltűnik a lapokon; továbbá egy 1933. február 20-án, ceruzával írt ismeretlen, címtelen is. Már az első három sorában vitathatatlanul Dsida hangja szólal meg: „Oly gyönge, halk, oly álmos, oly/ könnyű vagyok ma, én szívem,/ mint matt tükrödben lágy mosoly…”

Tasso Marchini egymás után festette ígéretes képeit.

A könyv címlapján szereplő női portréra csak elragadtatással tudok nézni. A festő az olaszországi Trentóban hunyt el, huszonkilenc éves volt. „Mindenképpen meggyőződésem – írja Szőcs Géza –, hogy meg nem festett remekművek sorozata szállt vele sírba.” Dsida Jenő, a Nagycsütörtök című vers poétája egy évvel később, 1937-ben kötött házasságot Imbery Melindával. Márton Áron, a későbbi püspök eskette össze őket.

A költő mélységesen katolikus volt. Angyali lírával és derűvel vallotta és írta meg istenhitét. A kezemben tartott könyv azt is közli, hogy édesanyjával együtt tagja volt a ferencesek harmadik rendjének, és skapuláréval temették el 1938 júniusában.

Tizennégy éves gimnazistaként szerettem meg a költészetét. Egy életre, úgy látszik. Szívem szerint szól Szőcs Géza, amikor Erdély legnagyobb költőjének nevezi. Semmi máshoz nem hasonlító élményem, hogy ennek a mi legnagyobbunknak szüleit 1955 tavaszán Győrött megismerhettem. Ott laktak a folyóparton. Csaknem másfél évtizeden át járhattam el hozzájuk. És ők beszéltek-meséltek fiukról, akit az egész család Pityunak becézett.

Aladár bácsi 1966-ban, Margit néni 1970-ben hunyt el; a győri temetőben nyugszanak. Fiuk pedig sok száz kilométernyi messze, a házsongárdi kriptában. Valahol mégis örökre együtt vannak…