Számos példa bizonyítja, hogy a második világháború értelmetlen pusztítását olykor csak évtizedek múltával sikerül felszámolni. (A nácik által felrobbantott, majd 2001-ben újjáépített esztergomi Mária Valéria híd egy közülük.) Székesfehérvárott 1995-ben egy barbár módon lerombolt, ódon harangot mentettek meg az enyészettől, hogy megkezdhesse második életét.
A munkahelyen lévő növényeket két veszély fenyegeti. Vagy „agyonszeretgetik” őket – mert mindenki, aki arra jár, löttyint a cserép földjére egy kis vizet–, vagy senki nem törődik velük. Ez utóbbi szerencsére ritkábban fordul elő, mert megfigyeléseim szerint minden irodában akad legalább egy „zöld ujjú” munkatárs, aki szenvedélyesen becézgeti és ápolja a növényzetet, letört hajtást gyökereztet uborkásüvegben, és a kollégákat ellátja a szaporulattal.
A hosszúra nyúlt száraz időszak után végre megjött az eső. Egész éjszaka dörgött az ég, a villámok egybefolytak, de a zápor hajnalra szemerkélőre csendesedett, később pedig már a nap is kisütött. Az erdőszélen tarka tollú fácánkakas szárítgatta ázott tollazatát, mindenütt kéken virított a katáng, a fűben ezernyi fehér foltocska jelezte az apró szulák virágait.
Jócskán túlvagyunk már úrnapja ünnepén. A virágdíszek rég elhervadtak azóta, a nyárból is kifelé megyünk. De hála egy jó szemű édesanyának és a technikának, maradt emlékül virág is, meghitt pillanat is. Jólesik nézni ezt a képet: dédnagymamát és dédunokáját. Nehéz eldönteni, melyikük szebb. Szerencsére erre senki nem is kötelez bennünket. A fotó Izsákon készült, a körmenet Jókai utcai sátránál. Hogy Urunk maga a szeretet? E képet is elnézve ki merne akár csak egy pillanatra is kételkedni ebben?
Nagyanyám háza Előszálláson, a régi Kálvárián épült. Az ötvenes évek elején szinte néhány nap alatt, a testvérek és a rokonok segítségével húzták föl a falakat, készítették el a tetőt – Molnár János ácsmester felelt a munkálatok szakszerűségéért. Az építési engedélyben szerepelt például, hogy „ereszes háznál a szomszéd telkéhez viszonyítva 64 centiméteres csepegőt kell hagyni”, vagy hogy „az épületet megülepedett és kellően teherbíró tömör vagy mesterségesen tömörített talajra épített alappal kell megépíteni”.
…mindig zöldebb, tartja a mondás. A mi esetünkben ez szó szerint igaz. Amikor Ráckeresztúrra költöztünk, a régi házhoz tartozó birtok eléggé elhanyagolt állapotban volt.
E csodálatos, a csaknem csupasz sziklába gyökerezett fácska a délkelet-lengyelországi Krosno város közelében áll, a czarnorzeki természetvédelmi területen. Nem magányos tünemény: az ott magasló tanúsziklákon több hasonló fa kapaszkodik, a résekben felgyűlt, mindössze néhány centiméter vastagságú földből-porból kinyerve az éltető nedveket.
A déli bunkóliliom (Cordyline australis) az agávéfélék családjába tartozik, ám annyira elterjedt az európai virágüzletekben, hogy senki sem gondol a növény távoli, ausztrál őshazájára. Elegáns megjelenése folytán minden nagyobb légterű helyiség vonzó „bútordarabjává” válik. Ám nem ettől „hasznos”, hanem attól, hogy levelei húspuhító vegyületeket tartalmaznak: az ausztrál őslakosok és a polinézek bunkóliliom-levelekbe csomagolják a húst, mielőtt forró kövön megsütik.