Mikor megtalált, átölelt…

A vasmisés Nagy Ferenc szalézi atya – „Édes fiam, miután a Gestapo, majd néhány évre rá az ÁVH is börtönbe zárt, megbizonyosodhattam, jó úton járok” – mondta annak idején atyai barátom. Ez a gondolat jutott eszembe, amikor Újpesten szerény, ám hangulatos szobájában Nagy Ferenc atyával ültem szemközt. Jó úton járni – s a közel kilencvenesztendős, vasmiséjére készülő, derűs szalézi szerzetes pap életében a jó úton járás az evangélium követését jelentette, s jelenti mindmáig.

A Don Bosco fiai vezette plébánia előtt mindenkihez van egy szava az autóbuszmegállóban, zsebében állandóan ott lapul a régóta ismert, sokgyermekes család fényképe, s akikkel a metrón, villamoson vagy az utcán valamiképpen szóba elegyedik, dicséri a szép családi életet, a sok gyermeket – s megmutatja nekik: az istenhívők vállalják, elfogadják Isten ajándékát. Lebiggyedt szájjal, véres, horzsolt karral tíz év körüli gyerkőc lép be a nyitott plébániaajtón. „Mi baj van, kisfiú?” „Elestem a játszótéren”, mutat a közelbe. „Menj be a sekrestyébe, ott a nővér majd segít, fertőtleníti, beköti a sebet…” „Még soha nem jártam itt”, mondja a gyerek, mire Ferenc atya szelíden magával viszi: „Gyere, barátom, minden rendben lesz.”

Jelen időben tudom csak leírni a búcsúzásomkor lejátszódó jelenetet, annyira ittlévő most is – mert annyira természetesek Ferenc atya gesztusai. Szemében ül a jóság a „kenyérszagú táj” szülötte, a tizenegy gyermekes családból származó, falusi borbély és postamesternő házasságából született legidősebb fiúnak. Kenyérszagú tájnak falubelije, az ugyancsak akasztói származású Csanád Béla professzor nevezte a kiskunsági vidéket egyik versében, s Ferenc atya azóta is szívesen idézi ezt a megfogalmazást.

Iskolák itt-ott, köztük a szalézi növendékként töltött évek 1935 és 1937 között, majd a kalocsai jezsuita gimnázium. „Volt olyan albérlet, ahol patkány is előfordult, például nálam is. Reggeliről, vacsoráról magam gondoskodtam. Az igaz, hogy sokszor nem is reggeliztem, hacsak konviktor társaim nem osztották meg velem tízóraijukat. Bögrés diák voltam, naponként más-más családnál ebédeltem ingyen. Az anyagiakat óraadásokkal fedeztem. A különórák igénybe vették fizikai erőmet, saját feladataimat sokszor csak az éjszakai pihenés egy részének föláldozásával tudtam elvégezni.”

Jelentkezett a szalézi rendbe és a kalocsai teológiára. „Gimnazista kispap osztálytársaim rábeszélésére maradtam Kalocsán.” A háborútól kiterített országban, 1944. június 3-án szentelte pappá Grősz József érsek, s hozzáteszi: „a későbbi mártír sorsú”. Első szentmiséjét június 6-án mutatta be Budapesten, a Tárogató úti zárdában, ahol húga apáca volt. „Kézvezetőm Harangozó János szalézi atya volt, eljött Mócza István, szintén szalézi szerzetes, mivel nem szakadt meg velük a kapcsolatom.”

Néhány évvel később húga fiatalon megbetegedett, s amikor már tudta, nem sok van hátra, „mindig Ferit emlegette”. Az egyik este telefonáltak Ferenc atyának, jöjjön, mert húga állapota rosszabbra fordult. Mire a távoli faluból fölért Budapestre, testvére meghalt. S amikor ezt meséli, szemüvege mögött az a bizonyos pára csöndes békévé szelídül. „Mosoly volt az arcán, a megérkezettek mosolyát láttam rajta.”

Huszonnegyedik születésnapján, 1944. október 13-án a menekülő németek „Heil Hitler” köszöntésére a dunapataji káplán „Abzug Hitler” (le Hitlerrel) szólammal válaszolt. „A Gondviselés akarta, hogy még éljek, mert a német katonák azt mondták nekem, majd fogok kapni egy kis hegyes vasat, és két ujjukkal puskagolyónyi távolságot mutattak.” Egy Szudéta-vidéki német tiszt elé hurcolták, aki felvidéki magyar diáktársaitól valamelyest elsajátította a nyelvet a szaléziak ottani iskolájában. Miután kiderült, a halálraítélt és az ítélő egyaránt Don Bosco szerzeteseinek gimnáziumába járt, elbeszélgettek azokról az időkről, s Ferenc atya megmenekült.

„1948. június 29-én Fajszon helyettesítettem Kovács Ferenc plébánost. A fél tizenegyes szentmise után a községháza és a templom által határolt téren úgynevezett aratási ünnepséget tartottak. Mindenki odament. Én is. Amikor a kiküldött szónok, egy NÉKOSZ-igazgató (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) a beszolgáltatást említette, a jelenlevők túlnyomó többsége tüntetőleg hazavonult. Csupán néhányan maradtunk ott végig. Az ünnepség kudarcba fulladt.”

Nem sokkal később mégis letartóztatták. „Ha az ünnepség sikerül, nem fogtak volna vád alá. Néhány héttel korábban volt a pócspetri ügy, s utána minden pap előtt fölolvasták a községházakban a belügyminiszter rendeletét, amelynek értelmében, ha bárhol a legkisebb demokráciaellenes megmozdulás történik, a lelkipásztort személyében teszik felelőssé érte.”

A népbírósági tárgyalást Kalocsán tartották. „Budapesten, a Markó utcai törvényszéki fogházban raboskodtam. Onnan szállítottak Kalocsára a per idejére. Az ítélet kihirdetése után vonattal indultunk vissza. A kiskőrösi vasútállomáson kellett átszállnunk. Olyan nagy köd volt, hogy a szerelvényeket is alig lehetett látni, és oly sok ember tolongott a felszállásnál, hogy egyszer csak azt vettem észre, fogolykísérőm nincs sehol. Ott álltam, és a bilincstől eltekintve szabad voltam! Egy pillanat alatt átfutott bennem a szökés gondolata. Ismertem minden utcát, ismerősök is laktak arrafelé. A pesti börtönőr viszont idegenként mozgott. Ha eltűnök a ködben, üldözni sem tudnak.

Ismerőseim a bilincstől is könnyen megszabadítanának. Mégis maradtam. Kísérőm ugyanis jó volt hozzám. Emberséges. Ha nagyon szorított már a bilincs, mindig meglazította. Tudtam, ha megszököm, bajba kerül. Hallottam, amint egyre kétségbeesettebben kiabál utánam. Visszakiáltottam. Mikor megtalált, átölelt. 1265 nap múlva szabadultam.”

Kezdetben – mint ahogyan másokkal is előfordult – nem térhetett vissza egyházi szolgálatba, majd 1978-ig tizennégy községben kisegített, káplánkodott. Ötvennyolc évesen nevezték ki plébánosnak Kelebián, 1984-ben érseki tanácsos lett.
A szaléziakkal nem szakadt meg a kapcsolata. 1963-ban felvételre jelentkezett a titokban működő szerzetesekhez. Felszentelt papként három évig jelölt, két évig novícius volt. „Az első fogadalmamat 1968-ban, a másodikat 1971-ben Tompán, a harmadikat 1974-ben Homokmégyen tettem.”1975 szeptemberében érkezett el az örökfogadalomhoz.

1991. augusztus elsején Dankó László kalocsai érsek Ferenc atyát áthelyezte a szaléziak magyar rendtartományába. Óbudára került, majd rá egy évre az újpesti szalézi plébániára, ahol azóta is él és szolgál.   Még hallgatnám életéről, de inkább testvéröccseiről, a külföldön egyetemi tanárrá lett, nemzetközi hírnévre szert tett kémikusokról beszél. Ő pedig még most is járja Újpest utcáit. Egy marconának tűnő, kigyúrt fiú szegődött mellé a napokban: „Bácsi, elkísérhetem? Meséljen még nekem…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.