Mivel az egyház lényegéből fakad, hogy „imádkozó egyház”, kezdettől fogva igyekszik híveinek napját imádsággal kitölteni. Ezért jött létre a szertartások rendszere. Ezek az eredeti beosztás szerint háromóránként követik egymást. Létezik oly hosszú szertartás is (például a reggeli istentisztelet – a szerzetesi gyakorlatban), amely önmagában is kitöltheti a három órát, s rögtön következhet utána az első imaóra. Most emez utóbbi szertartás lelki tartalmára igyekezzünk odafigyelni.
Október 5.
Bajorországban, Mindelstettenben született 1882. február 18-án. Édesapja, aki ács volt, korán meghalt, így a család nagy szegénységben élt. Édesanyjától mély keresztény lelkületet tanult. Tizennégy éves korától szobalányként dolgozott, és remélte, egyszer felvételt nyerhet egy szerzetesrendbe. Már kislányként elkötelezte magát Krisztusnak, és missziós nővér szeretett volna lenni. 1898-ban Jézus különleges hívását hallotta, miközben megérezte, hogy hamarosan sokat és hosszan kell szenvednie.
Mt 21,28–32
A két fiúról szóló példabeszéd a lelkesen, képmutatóan igent mondó, de semmit sem tevő testvért és a nemet mondó, de aztán mégis engedelmeskedő testvért állítja szembe egymással. A Máté-evangélium aztán összekapcsolja ezt a példabeszédet egy másik krisztusi tanítással a Keresztelő Jánosra hallgatókról, illetve az őt elutasítókról. Ez az összekapcsolás utólagos, és nem egészen illik a példabeszéd mondanivalójához, hiszen a nép vezetői nem mondtak igent János tanítására (mint a példabeszédbeli fiú), illetve a vámosok és az utcanők sem elsősorban János szavaira tértek meg, hanem Jézus volt az, aki őket is befogadta, megtérésre vezette.
Katekézis a liturgiáról
A II. vatikáni zsinat X. Szent Piusz pápa nyomán a gregorián éneket nevezi a római liturgia saját énekének. A gregorián korális az alfa és az ómega, amelyhez minden más ének és liturgikus zene viszonyul. Mit tanulhat a liturgiát szolgáló énekes, zenész, zeneszerző ettől az ősi, az írásos emlékezetet megelőző, névtelen műfajtól?
Magyar görögkatolikus egyházunkban a háromszázharminchat templomból és kápolnából harmincnégyet az Istenszülő oltalma ünnepére szenteltek fel. (Legutóbb a 2000-es szentévben számoltam ezt össze, a helyzet azóta lényegesen nem változhatott.) Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden tizedik templom ezt a titulust viseli. A puszta adatnál azonban sokkal többet jelent az a tény, hogy népünk ennyire szereti Máriát, Jézus Krisztus édesanyját. És „oltalma alá fut”. Ezt az ünnepünket minden esztendőben október elsején tartjuk, bármilyen napra essék is.
Szeptember 28.
Régi római patríciusnemzetségből származott, a Scipio, illetve a Gracchus család leszármazottja volt. Apja Toxotius szenátor, anyja pedig Szent Paula volt, aki özvegyként az Istennek szentelt életet élő római nők közösségének vezetője lett. Eusztochium tizenkét éves korában döntött úgy, hogy az Úr kedvéért lemond a házasságról, és csatlakozott a közösségben élő római asszonyokhoz. Nagybátyja és nagynénje mindent megkíséreltek, hogy megnyerjék a világi élet számára, de ő kitartott döntése mellett.
A római közösség lelkivezetője Szent Jeromos volt, aki a szent életű nőket bevezette a Szentírás ismeretébe és a szerzetesi életmódba. Eusztochium hamar kitűnt a tanítványok közül, és amint Jeromos neki írt levelei tanúsítják, őszinte barátság alakult ki közöttük.
Mt 20,1–16a
A szőlőmunkásokról szóló példázatnak számos olvasata van, hiszen sokféle szövegkörnyezetben felbukkanó bibliai képeket alkalmaz (gazda, szőlőhegy, munka, bér). Van azonban egy olyan vetülete is ennek az elbeszélésnek, amelyet olykor nem veszünk eléggé figyelembe.
Az evangélium előző fejezete szól a gazdagság veszélyeiről (Mt 19,23–26), illetve beszámol a tanítványok kérdéséről, amellyel azt firtatják, mi lesz a lemondásuk jutalma (Mt 19,27–30). Itt hangzik el Jézus válasza arról, hogy az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők lesznek, s hogy „aki nevemért elhagyja [mindenét], százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).
Katekézis a liturgiáról
A liturgikus évről (II. rész)
A liturgia elbocsátó szavai után, a templomkapun kilépve magunkkal visszük életünk idejébe a liturgia kairoszát, az üdvösség ott megtapasztalt idejét. Az egyházi év nemcsak az üdvösség aranyfonalát szövi életünk múló idejébe, hanem támaszt és tartalmat ad egyházi, közösségi, családi és egyéni imaéletünknek. A hétköznapok és az ünnepek váltakozása, egymásra következése olyan gyógyító és megtartó lehetőség, amely színt, életet csenhet néha kopottas lelki életünkbe.