A gregorián – zsigerekből kiinduló ének

Ahogyan Pilinszky mondja, a gregorián ének egyszerre fejedelmi és szolgai: a dallam az általa hordozott liturgikus szöveg szolgálatában áll, annak gondolati és nyelvi ritmusát követi, ám ezt mégsem didaktikusan, hatásvadász módon, hanem csendben, alázattal teszi, nem hangulatot keltve, mégis atmoszférát teremtve. Nem a zeneszerző zsenialitásától, hanem a Lélektől sugalmazott bibliai szöveg miatt lesznek a dallamok ihletetté.


A gregorián ének ugyanakkor egyfajta szigorú kánont, zsinórmértéket követ: van egy hagyomány, vannak típusdallamok és nyolc hangnem, amelyek megkötötték az énekek anonim szerzőit, gátat szabva ezzel az öncélú virtuozitásnak. Ettől olyan otthonosan ismerős, felismerhető és megtanulható ez a zene, amely „túl van az unalmon”, a figyelmünket önmagunkra irányító érzelmeken, a romantikán, és mégis teret adott annak, hogy megszülethessenek a Victimae paschali, Veni Sancte Spiritus, a Resurrexi vagy a Puer natus est semmihez sem fogható, csodaszép dallamai.

A gregorián ének egyik legmegkapóbb tulajdonsága, ahogyan el tud időzni egy-egy szónál vagy éppen szótagnál. Ez utóbbit hívjuk jubilusnak, amely különösen az Allelujadallamok egyik jellegzetessége. A pásztorok, a földművelő parasztok, a katonák vagy épp a hajósok elnyújtott, szöveg nélküli kiáltásaival rokon a jubilus, amely egyre közelebb visz bennünket a bensőnkhöz; zsigerekből kiinduló ének ez, amely Szent Ágoston szerint a szívnek azt a mélyről fakadó örömét, ujjongását fejezi ki, amelyre a szó már nem képes.