Lelkiség

Nagyon helyes, hogy mindenszentek ünnepén Jézusnak a nyolc boldogságról szóló szavait halljuk (Mt 5,1–12a). Az Istennél élő valamennyi szent ugyanis e nyolc boldogság útját járva jutott el a mennyek országának örök boldogságába. A zsoltárokban is olvasható régi szokás szerint Jézus azzal kezdi tanítását, hogy felkiált: „Boldogok!” Ezzel felébreszti mindenki figyelmét, hiszen minden ember legmélyebb vágya, hogy boldog legyen. Ezért hallgatjuk kíváncsian, hogy milyen utat ajánl Jézus a boldogság elérésére.

Az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Husovicében (ma Brno), 1894. május 1-jén. A keresztségben a Helena nevet kapta. Édesapja cipész volt. Kétéves korában a család Bécsbe költözött. Helena eladóként, majd nővérként dolgozott a lainzi közkórházban. Munkája révén ismerkedett meg a ferences nővérekkel, és 1914-ben belépett a közösségbe.

Az evangéliumi elbeszélés (Mk 10,46–52) sok eleme azt mutatja, hogy egy konkrét eset elmondásáról van szó, amelynek számos részletére egészen pontosan emlékeztek az ősegyházban, ahol az elbeszélést továbbadták, amíg az evangélium írott szövegébe bele nem került. Ritka dolog, hogy a hagyomány megőrzi egy-egy meggyógyított ember nevét, itt azonban pontosan halljuk a vak nevét (Bartimeus – arámiul: Bar Tim’ai). Ez valószínűleg azt jelzi, hogy a vak Jézus tanítványa lett, az őskeresztény közösség tagja, akit jól ismertek. A „rabbúni” megszólítás (a rabbi – Uram – szó teljesebb, hangsúlyosabb formája: nagyuram, kegyes uram) szintén jele a hagyománynak.

Egyházunk legnagyobb szentjeinek egyike: egyháztanító, misztikus, rendalapító, Európa védőszentje. Ám ahogyan ez lenni szokott a hozzá hasonlóan kiemelkedő lelki embereknél, élete tulajdonképpen átlagosan kezdődött. De talán éppen ezért tudott olyan világosan érthető utat mutatni kortársainak és a következő évszázadok embereinek is Isten felé.

Lengyel grófi családból származott, Beyzymyben született, 1850 tavaszán. Ő volt a legidősebb az öt gyermek között. 1863-ban a januári felkelésben való részvételéért édesapját halálra ítélték. Ezután édesanyjával Kijevbe költöztek, Jan itt fejezte be a középiskolát. 1872-ben a galiciai Stara Wieśben belépett a jezsuita noviciátusba. 1881-ben szentelték pappá Krakkóban.

A mai evangélium (Mk 10,2–16) belső bezártságunkra, megkeményedettségünkre és ennek következményeire figyelmeztet. Jézus ismét egy olyan témát pendít meg, amely visszatérő kérdés már az Ószövetségben is. Arról a tapasztalatról van szó, amikor egy ember a saját feje után megy, és kihagyja a megfontolásból Istent. Isten pedig hagyja ezt, az ember szabadsága miatt. „Ezért ráhagytam őket kemény szívükre, hadd menjenek csak saját fejük után” (81. Zsolt, 13). Hagyja, még ha ez bajba viszi is az embert.

Pio atya az egyik legismertebb modern kori szentünk. A róla készült fotókat nézve viszont mintha nem is egy XX. században élt embert látnánk – elvégre a stigmatizált misztikusok nem illenek ebbe a pragmatikus korba. De talán éppen azt kell tőle megtanulnunk, hogy ne legyünk annyira gyakorlatiasak, inkább higgyünk.

Jézus a farizeusokkal vitatkozva, akik a hagyományos szokásokhoz (tisztálkodási előírásokhoz) mereven ragaszkodnak, de semmibe veszik Isten parancsait, a lényegre irányítja a figyelmet. A képmutatók „szíve távol van Istentől”, ahogy már Izajás próféta hirdette.