Kultúra

Né­met—oszt­rák já­ték­film (2008)

Két év­vel az oszt­rák pop­éne­kes, Falco (ere­de­ti ne­vén Johann Hölzel) ha­lá­la után, 2000-ben egy DVD-t kap­hat­tak ke­zük­be a ra­jon­gók, ame­lyen a ze­nész leg­fon­to­sabb videoklipjeit néz­he­tik meg új­ra és új­ra. Az ös­­sze­ál­lí­tás bó­nusz­szá­mokat is tar­tal­maz, így a Bolland Pro­ject Feat. Alida „A Tribute to Falco” cí­mű da­lát. A szö­veg jól ös­­sze­fog­lal­ja Falco élet­út­ját, fel­so­rol­ja leg­fon­to­sabb da­la­it, ame­lyek­kel fel­ke­rült az ame­ri­kai és brit pop­lis­ták­ra. Az oszt­rák éne­kes igen nép­sze­rű volt, szá­ma­it vi­lág­szer­te is­mer­ték. A bé­csi de­ka­dens kul­tú­ra kép­vi­se­lő­je­ként új­ra „el­ad­ta” Mo­zar­tot, a Titanicot és a né­met nyel­vet. Ha­lá­la­kor pe­dig még egy tá­vo­li me­xi­kói kis­vá­ros, Puebla rá­dió­adó­ja is meg­em­lé­ke­zett ró­la, „Vienna Calling” cí­mű szá­má­val. És csak saj­nál­ni tu­dom, hogy nem a nagy ked­ven­ce­met, a „Push! Push!-t” ad­ták le.

Ame­ri­kai kri­mi­so­ro­zat, 1. (1971)

Aki csü­tör­tö­kig nem vet­te vol­na ész­re, an­nak is ér­de­mes csat­la­koz­nia a Film+ Columbo-felzárkóztatójához: a csa­tor­na ugyan­is e hét­től szép sor­já­ban elénk tár­ja az 1971 és 2003 kö­zött ké­szült so­ro­zat epi­zód­ja­it. Az igaz­ság­hoz azért hoz­zá­tar­to­zik, hogy ez a mai va­ló­já­ban nem a leg­el­ső: meg­előz­te a szin­tén 1971-es nul­la­dik tör­té­net, sőt, egy még előb­bi is, az ab­szo­lút kez­dő­pont 1968-ból. (Eze­ket a hét ko­ráb­bi nap­ja­in lát­hat­ják a ha­zai ra­jon­gók.) Az vi­szont ele­jé­től a vé­gé­ig igaz, hogy az olasz szár­ma­zá­sú, slam­pos kül­se­jű, el­ső­re las­sú ész­já­rá­sú­nak tű­nő, de zse­ni­á­lis rend­őr­had­nagy fi­gu­rá­ja tel­je­sen ösz­­sze­nőtt a 2011-ben örök­re el­tá­vo­zott Peter Falk alak­já­val, ná­lunk pe­dig még Sza­bó Gyu­la hang­já­val is. A ma lát­ha­tó — a ka­ta­ló­gus­ban az el­ső évad el­ső film­je­ként jegy­zett — da­rab ren­de­ző­je pe­dig nem más, mint az ak­ko­ri­ban még if­jú ti­tán Steven Spielberg. Már pró­bál­gat­ta orosz­lán­kar­ma­it…

A hét ze­ne­szer­ző­je: Richard Strauss

A so­ro­zat mai ré­szé­ben a „ju­gend­stil szá­zad­for­du­ló” né­met-oszt­rák kul­tu­rá­lis éle­té­nek két je­les kép­vi­se­lő­jé­ről lesz szó. Hugo von Hof­mann­sthal és Strauss: (szö­veg)író és kom­po­nis­ta. Iro­da­lom és ze­ne kü­lön­le­ges együtt­ál­lá­sa-ös­­sze­fo­gá­sa a mű­vé­szet­tör­té­net­ben. Ket­te­jük mun­ká­ja az Elekt­ra, A ró­zsa­lo­vag, az Ariad­ne Naxos szi­ge­tén, Az ár­nyék nél­kü­li as­­szony, az Egyip­to­mi He­lé­na és az Ara­bel­la. Wag­ner nyom­do­ka­in ha­lad­va, ha nem is meg­újí­tói, de min­den­kép­pen to­vább­len­dí­tői vol­tak az ope­ra­mű­faj­nak. Klas­­szi­kus té­má­kat be- és át­dol­goz­va hoz­tak lét­re va­la­mi mást, ki­tá­gít­va a ze­ne­drá­ma vagy ép­pen a „ko­mé­dia” ke­re­te­it. Kö­zös kí­sér­le­te­ik nagy­részt ér­ték­ál­ló­nak bi­zo­nyul­tak. Strauss ma is, megint, még min­dig re­ne­szán­szát éli.

Mes­ter­sé­ge szí­nész. Port­ré­film (1984)

A Szom­szé­dok teleregény Len­ke né­ni­jét, az­az „a kö­zér­test”, ahogy so­ro­zat­be­li pár­ja hív­ta, az egész or­szág is­mer­te és sze­ret­te. A nagy­sze­rű ko­mi­kus, Kom­lós Vil­mos és Pin­tér Ir­ma szí­nész­nő le­á­nya 1935-ben vé­gez­te el Ró­zsa­he­gyi Kál­mán szí­nész­kép­ző is­ko­lá­ját, majd a Ki­rály Szín­ház­hoz szer­ző­dött. Ját­szott Sze­ge­den, Mis­kol­con, majd több fő­vá­ro­si te­át­rum­ban. 1977-ben lett a Nem­ze­ti Szín­ház tag­ja. Ele­in­te na­i­va- és szub­rett­sze­re­pek­ben tün­dö­költ, majd nagy­sze­rű ka­rak­ter­szí­nész vált be­lő­le. Sze­re­pelt a Sem­mel­we­is, a Ro­ko­nok, Az arany­em­ber cí­mű film­ben, a Princ, a ka­to­na és a Bors té­vé­so­ro­zat­ban. Já­szai Ma­ri-dí­jas, ér­de­mes mű­vész volt, 1994-ben a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend kis­ke­reszt­jé­vel tün­tet­ték ki. Luk­ács Mar­git ha­lá­la után, 2002-ben vá­lasz­tot­ták a nem­zet szí­né­szei kö­zé. 2011-ben hunyt el.

Né­met film­drá­ma (2005)

Fi­a­ta­lok és pél­da­ké­pek? Az if­jabb ge­ne­rá­ció kép­vi­se­lő­it in­kább jo­gos vagy jog­ta­lan kri­ti­ka, a „bez­zeg az én időm­ben” elé­ge­det­len­sé­ge szok­ta ér­ni, nem­hogy pél­da­kép­nek ál­lí­ta­nák őket. De a tör­té­ne­lem, amely ta­ní­ta­ná az em­be­ri­sé­get, ha hagy­nák ne­ki, tud olyan hely­ze­te­ket te­rem­te­ni, ame­lyek­ben olya­nok is hős­sé vál­hat­nak, akik­ről ko­ráb­ban ezt sen­ki sem fel­té­te­lez­te vol­na. A II. vi­lág­há­bo­rú pok­lá­ban, 1943-ban mün­che­ni fi­a­ta­lok, fő­ként egye­te­mis­ták röp­lap­ok­kal akar­ják fel­hív­ni né­pük fi­gyel­mét a hit­le­ri rend­szer té­bo­lyult vol­tá­ra. Nem ter­ror­cse­lek­mé­nyek­kel küz­de­nek, „pas­­szív” el­len­ál­lók, ahogy cso­port­juk ne­ve is sze­líd: a Fe­hér Ró­zsa. Egy lány is tag­ja a moz­ga­lom­nak: Sophie Scholl (Julia Jentsch), akit (báty­já­val, Hansszal együtt) egy meg­hi­ú­sult ak­ci­ó­juk so­rán le­tar­tóz­tat­nak a ná­cik. Az ő halk sza­vú helyt­ál­lá­sá­nak, vér­ta­nú­sá­gá­nak meg­ren­dült szem­lé­lő­jé­vé avat e tör­té­nel­mi drá­ma.

Ope­rát és ba­let­tet szol­gál­tat ma fő mű­sor­idő­ben a fran­cia klas­­szi­kus ze­nei csa­tor­na. Az el­nyű­he­tet­len és ki­me­rít­he­tet­len — má­ig a leg­töb­bet ját­szott dal­já­ték­ok so­rá­ba tar­to­zó — Mo­zart-alap­mű, a Fi­ga­ro há­zas­sá­ga ez­út­tal a ta­va­lyi mont­pellier-i elő­adás fel­vé­te­lé­ről szó­lal meg. Utá­na egy iga­zi rit­ka­ság­nak szá­mí­tó tánc­já­ték kö­vet­ke­zik: A fá­raó lá­nya. Az olasz szár­ma­zá­sú Cesare Pugni (1802—1870) Mi­lá­nó, Lon­don, Pá­rizs és Szent­pé­ter­vár szín­ha­za­i­nak írt ba­let­te­ket. Meg­ze­né­sí­tet­te töb­bek kö­zött az Undinét, A pá­ri­zsi Notre-Dame-ot (Esmeralda cí­men) és Jersov ver­ses me­sé­jét, A pú­pos lo­vacs­kát is. A fá­raó lá­nya cse­lek­mé­nyét a fran­cia költő-író-művészetkritikus, Théophile Gautier ro­man­ti­kus re­gé­nye ih­let­te, amely a nép­sze­rű mú­mia­fil­mek szo­lid elő­ké­pé­nek is te­kint­he­tő.

KorTárs (2012)

A deb­re­ce­ni MODEM-ben né­hány év kü­lönb­ség­gel lát­hat­tuk a szo­ci­a­lis­ta-re­a­lis­ta mű­vé­sze­tet fel­dol­go­zó tár­la­tot és Reigl Ju­dit életmű-ki­ál­lí­tá­sát. A két tár­lat két le­he­tő­sé­get, két élet­utat je­lent: Reigl Ju­dit olasz­or­szá­gi ta­nul­mány­út­ja után csak po­li­ti­ku­sok (Gerő, Rá­ko­si) port­ré­i­nak meg­fes­té­sé­re ka­pott meg­ren­de­lést. Vá­la­sza a dis­­szi­dá­lás volt, és kis­sé kö­rül­mé­nye­sen, Auszt­ri­án, Sváj­con, Bel­gi­u­mon ke­resz­tül el is ju­tott új ha­zá­já­ba, Fran­cia­or­szág­ba. Mű­vé­szi élet­út­ja is több ál­lo­mást érin­tett: Fran­cia­or­szág­ban szür­re­a­lis­ta lett (ka­ta­ló­gu­sá­nak elő­sza­vát ma­ga Bre­ton ír­ta), majd a lí­rai abszt­rak­ci­ón ke­resz­tül ju­tott el az ame­ri­kai abszt­rakt exp­res­­szi­o­niz­mu­sig.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1942)

Tolnay Klá­ri mohorai ne­vel­te­té­se ad­hat­ta Palásthy Gé­za for­ga­tó­könyv­író­nak az alap­öt­le­tet: lesz-e Katyiból, a tö­rek­vő fa­lu­si kis­lány­ból szí­nész­nő? Ez a kön­­nyed, csak szó­ra­koz­tat­ni aka­ró film tet­te nép­sze­rű­vé Tolnay Klá­rit a leg­szé­le­sebb tár­sa­dal­mi ré­te­gek szá­má­ra. A ked­velt ope­rett­szerző, Fé­nyes Sza­bolcs ír­ta a film ze­né­jét, így slá­ger­ré vált nó­tá­it is, pél­dá­ul a „Zöld a ku­ko­ri­ca, Katyi” kez­de­tűt. A töb­bi sze­rep­lő kö­zül kü­lö­nö­sen em­lé­ke­ze­tes Bilicsi Ti­va­dar és Kiss Ma­nyi ala­kí­tá­sa. Az inas sze­re­pét ját­szó Mály Gerő és a Katyi any­ját meg­for­má­ló Vaszary Pi­ri nagy­sze­rű zsá­ner­szí­né­sze­ink vol­tak. ők a II. vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sá­ra Nyu­gat­ra me­ne­kül­tek — nagy vesz­te­sé­gé­re a ha­zai film­mű­vé­szet­nek.