Kultúra

Fran­cia kon­cert­film

Aki szí­ve­sen ta­lál­ko­zik „nagy öre­gek­kel”, rá­adá­sul em­lék­szik a hat­va­nas évek vé­gén be­rob­bant John Mayall’s Bluesbreakers együt­tes­re, e kon­cert ked­vé­ért bi­zo­nyá­ra le­te­le­pe­dik a kép­er­nyő elé. A mos­tan­ság ki­es vi­dé­ki bir­to­kán, Suffolkban la­kó an­gol úri­em­ber, Mick Taylor (1949) ugyan­is John Mayall ban­dá­já­val vált is­mert­té, ké­sőbb pe­dig a Rolling Stones gi­tá­ro­sa­ként foly­tat­ta. 1974 óta a ma­ga út­ját jár­ja, szám­ta­lan ze­nész ol­da­lán ké­szí­tett le­me­ze­ket, mi­köz­ben per­sze szó­ló­kar­ri­er­jét sem ha­nya­gol­ta el. A Rolling Stone szak­ma­ga­zin idén köz­zé­tett lis­tá­ján be­ke­rült min­den idők száz leg­fon­to­sabb gi­tá­ro­sa kö­zé — az már a szer­kesz­tők tit­ka, hogy mi­ért ép­pen a har­minc­he­te­dik he­lyen… Ez­út­tal sa­ját ala­pí­tá­sú együt­te­sé­vel lép elénk, a New Morning (Új reg­gel) el­ne­ve­zé­sű, ran­gos pá­ri­zsi jazz­klub­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Két éve tör­tént, hogy a MAL Zrt. ve­ze­tő­i­nek hi­bá­já­ból vörösiszap árasz­tot­ta el Devecsert, Kolontárt, nem kí­mél­ve ter­mé­sze­tet, em­ber- és ál­lat­éle­tet. A ka­taszt­ró­fát bon­tás, majd új­já­épí­tés kö­vet­te. Épí­té­sze­ti szem­pont­ból iz­gal­mas kér­dés me­rült fel: a XXI. szá­zad nyel­vén új­ra­fo­gal­maz­zuk a fa­lu­si épí­té­szet fo­gal­mát, ne­tán va­la­mi­fé­le so­ha­sem volt ha­gyo­mányt pró­bál­junk rá­ül­tet­ni a vi­dék­re? A ter­ve­ket a Kós Kár­oly Egye­sü­lés ké­szí­tet­te el, az em­lé­ke­zés szín­he­lye­ként emelt öku­me­ni­kus ká­pol­na raj­za­it a ha­lá­los ágyán fek­vő Makovecz Im­re ké­szí­tet­te el. A ká­pol­na fa­anya­gát az or­szág kü­lön­bö­ző táj­egy­sé­ge­i­nek er­dői ad­ták — né­mi­leg rí­mel­ve ar­ra a bé­ke­szo­bor­ra, amely a fal­vak, vá­ro­sok ut­ca­kö­ve­it őriz­te, és őr­zi a mai na­pig.

Sport­köz­ve­tí­tés

Az au­tó­ver­seny­zés mel­lett a fe­hér spor­tot, va­gyis a pro­fi te­nisz vi­lá­gát is gyak­ran ne­ve­zik uta­zó cir­kusz­nak. Az el­ne­ve­zés tel­je­sen jo­gos, hi­szen ja­nu­ár­tól ok­tó­ber vé­gé­ig a já­té­ko­sok föld­rész­ről föld­rész­re ván­do­rol­nak — mind­két nem szá­má­ra he­ten­te há­rom-há­rom tor­nát ren­dez­nek Szent­pé­ter­vár­tól Mel­bourne­-ig, To­ki­ó­tól Bu­e­nos Ai­re­sig. A fá­rasz­tó idény vé­gén pe­dig kö­vet­ke­zik az éven­te más nagy­vá­ros­ban ren­de­zett rá­adás: a vi­lág­rang­lis­ta el­ső nyolc he­lye­zett­je részt ve­het a vi­lág­baj­nok­sá­gon. Az Eurosport nagy­sza­bá­sú köz­ve­tí­té­sé­ben ez­út­tal a női vi­lág­szer­ve­zet, a WTA baj­nok­sá­gát kö­vet­het­jük fi­gye­lem­mel, Isz­tam­bul­ból. Az el­ső hé­ten a höl­gyek két négy­fős cso­port­ban ve­tél­ked­nek, kör­mér­kő­zé­ses rend­szer­ben. A fő esé­lyes ez­út­tal is az el­nyű­he­tet­len le­gen­da, az ame­ri­kai Serena Williams.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2008)

Zsig­mond De­zső Ba­lázs Bé­la-dí­jas ren­de­ző szá­mos fil­met ké­szí­tett ar­ról a vi­dé­ki Ma­gyar­or­szág­ról, mely nem­igen je­le­nik meg a kü­lön­fé­le té­vé­csa­tor­ná­kon. Nép­sze­rűt­len a ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti élet, a föld­mű­ve­lés, az ál­lat­tar­tás. Meg­él­ni sem kön­­nyű be­lő­le: az ide­ér­ke­ző szép, de ízet­len döm­ping­áruk tönk­re­te­szik a pi­a­cot. Ez a film Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye ke­le­ti csücs­ké­be, a Túr fo­lyó kö­ze­lé­be, Nagy­hó­dos­ra ka­la­u­zol ben­nün­ket. Gya­lo­go­san on­nan egy órá­nyi­ra sincs észak fe­lé az uk­rán, dél­re a ro­mán ha­tár. Csön­des kis fa­lucs­ka ez a vi­lág vé­gén, mely az al­mát, bú­zát, ku­ko­ri­cát ter­me­lő em­be­rek ös­­sze­tar­tá­sá­nak kö­szön­he­tő­en ma­radt fenn — egé­szen mos­ta­ná­ig. Mi­fé­le gyö­nyö­rű­ség, mi­fé­le hit ma­rasz­tal­ta ezen a he­lyen a tős­gyö­ke­res csa­lá­do­kat? Vál­hat-e még ez a vi­dék va­la­ha az ígé­ret föld­jé­vé?

Ma­gyar film­víg­já­ték (1962)

Öt­ven éve sok fi­a­tal pár kez­dett új éle­tet, mi­köz­ben ke­vés volt a la­kás. A szü­lők­től el­sza­kad­ni vá­gyó há­za­sok a pénz­szű­ke foly­tán vagy al­bér­let­be köl­töz­tek, vagy a lak­ha­tá­sért cse­ré­be el­tar­tá­si szer­ző­dést kö­töt­tek, több­nyi­re nyug­dí­jas as­­szo­nyok­kal. Mind­két eset­ben al­kal­maz­kod­ni­uk kel­lett az ide­gen s nem min­dig meg­ér­tő fő­bér­lő kí­ván­sá­ga­i­hoz. E fe­szült­sé­gek fel­ol­dá­sát kí­nál­ta ez a víg­já­ték, amely­ben nem csak a fi­a­ta­lok­nak van tit­kol­ni­va­ló­juk (tud­ni­il­lik a kö­zel­gő gyer­mek­ál­dás). Hangay Mici, a haj­dan ün­ne­pelt szí­nész­nő (Kiss Ma­nyi) ugyan­is be­le­ha­ba­ro­dik egy gá­láns ra­jon­gó­já­ba, aki ta­xi­so­főr­ként dol­go­zik (Páger An­tal), s míg ott­hon a gon­do­zás­ra szo­ru­ló nagy­be­te­get játs­­sza, ha al­ka­lom adó­dik, még tán­cos mu­lat­ság­ba is el­megy ud­var­ló­já­val. Mind­két pár az éle­tet tit­kol­ja a má­sik elől…

Fran­cia kon­cert­film

Nor­man­dia egyik al­más­kert­jé­ben, egy tör­té­nel­mi te­le­pü­lés, Ma­noir de Cou­tain­ville tisz­ta le­ve­gő­jén im­már há­rom év­ti­ze­de min­den esz­ten­dő­ben (több­nyi­re jú­ni­us­ban) meg­ren­de­zik a Jazz az al­ma­fák alatt el­ne­ve­zé­sű fesz­ti­vált. Mai fő­hő­sünk, Costel Nitescu — ahogy azt ne­ve is sej­te­ti — a ro­má­ni­ai ci­gány kul­tú­rá­ból ér­ke­zett fran­cia föld­re, ahol nap­ja­ink­ra szép kar­ri­ert fu­tott be. Ze­nei gyö­ke­rei azo­no­sak a le­gen­dás­sá vált, szin­tén Fran­cia­or­szág­ban élt Django Rein­hard­téval (1910—1953), aki le­nyű­gö­ző fu­ta­ma­it gi­tá­ron ad­ta elő. Nitescu a he­ge­dű mes­te­re — nem vé­let­len, hogy le­me­ze­in és kon­cert­je­in szí­ve­sen sze­re­pel­te­ti a szin­tén he­ge­dűs le­gen­da, Stéphane Grappelli szer­ze­mé­nye­it. A tény pe­dig, hogy Grappelli Reinhardt ál­lan­dó szín­pa­di tár­sa volt, alig­ha meg­le­pő: a dol­gok ös­­sze­tar­toz­nak…

Fran­cia—spa­nyol ka­land­film (2000)

Min­dig sze­ret­tem a tér­ké­pe­ket bön­gész­ni. Is­me­ret­len he­lye­ken jár­ni anél­kül, hogy akár kan­ni­bá­lok­kal ta­lál­koz­nék… A po­li­né­zi­ai Gyöngy-szi­get már a ne­ve mi­att is von­zó le­het. Itt köt ki 1918-ban egy fran­cia ka­to­nai ha­jó, amely­nek ka­pi­tá­nya, Alfred De Morsac (Thierry Lhermitte) ös­­sze­ba­rát­ko­zik a szi­get her­ce­gé­vel, Reiával (Anituavau Landé), aki a fér­fi­ban a meg­men­tő­jü­ket lát­ja. A hiva törzs har­co­sai ugyan­is el­len­őr­zé­sük alá von­ták a te­rü­le­tet, s nem le­het tud­ni, mi lesz. Reia édes­any­ja gyű­lö­li a fran­ci­á­kat, ezért a ka­pi­tány­nak me­ne­kül­nie kell. A kap­zsi­ság, a ha­ta­lom­vágy so­sem ve­zet jó­ra, ki­de­rül e film­ből is. És az ál­mok fan­tasz­ti­kus ere­jé­ről is ké­pet kap­ha­tunk, mi­köz­ben ka­lan­dok­ban sem lesz hi­ány…

Né­met ro­man­ti­kus víg­já­ték (2007)

A celebek üres és fel­fújt vi­lá­gá­nál csak egyva­la­mi ros­­szabb: a bul­vár­saj­tó, amely fá­rad­ha­tat­la­nul tu­dó­sít­ja nem is cse­kély ol­va­só­tá­bo­rát a sztá­rok éle­té­nek min­den rez­dü­lé­sé­ről. És ha ép­pen nem tör­té­nik sem­mi ér­dem­le­ges? Az sem baj, ak­kor is le­gyárt­ják a kö­vet­ke­ző lap­szám cím­ol­dal­ára szánt szto­rit, ke­rül, ami­be ke­rül. Til Schwei­ger film­jé­ben — aki ez­út­tal a fő­sze­re­pet is játs­­sza — Ludo, a plety­ka­ri­por­ter szin­tén bár­mit meg­tesz a kö­vet­ke­ző nagy fo­gás ér­de­ké­ben. Ám mi­u­tán les­ke­lő­dés köz­ben egy sztár es­kü­vői tor­tá­ján lan­dol, utol­éri a vég­ze­te: tet­te mi­att köz­mun­ká­ra íté­lik, amit egy óvo­dá­ban kell le­dol­goz­nia. Ott ta­lál­ko­zik gyer­mek­ko­ri is­me­rő­sé­vel, An­ná­val, aki kap­va kap az al­kal­mon, hogy Ludótól el­szen­ve­dett egy­ko­ri sé­rel­me­i­ért bosz­­szút áll­jon. Ám ter­ve­it ke­resz­tül­húz­za — a sze­re­lem.