Kultúra

Február eleji számunkban számomra eddig ismeretlen Grieg-kézírás „rejtélyét” jeleztem, s azt, hogy erre Norvégiából máig nem kaptam választ. (Levelemet a követség által megadott címre küldtem).

Azóta változott a kép, ugyanis Eckhardt Mária zenetörténész, Liszt-kutató, a Nemzetközi Grieg Társaság vezetőségi tagja választ küldött, pontos tájékoztatást a norvég zeneköltő kézírásáról, amely a Caffè Grecóban látható. Az alábbiakban közöljük a válasz legfontosabb részleteit. Öröm töltött el, amikor olvastam, azok nevében is, akik honi tájon Grieg tisztelői.

Szerelempatak – korhatár nélkül

Hetek óta egy dokumentumfilm tartja lázban az internet közönségét. A rendező rövid időre ingyenesen elérhetővé tette alkotását, amelyet a közelmúltban Amszterdamban a tizenhat legjobb egész estés dokumentumfilm közé választottak, és amely a trieszti filmfesztiválon két díjat is nyert.

Sós Ágnes Szerelempatak című filmje itt-ott még elérhető a világhálón, de az se bánkódjon, aki már nem találja. Játsszák a mozik is, ráadásul a széles vászon maradandóbb élményt nyújt, mint a képernyő. A filmnek ugyanis nemcsak a címe költőien szép, hanem a benne látható tájak, arcok, megörökített pillanatok és hangulatok is. Ugyanakkor korántsem e fönti felsorolás hozta lázba az embereket. Néhány szép hegy és napfelkelte kevés ma ahhoz, hogy az internetezők népes tábora felvillanyozódjon. Kell a téma is, és lehetőleg olyan, amely nem mindennapi.

Az idei Oscar-szezon során jártunk már Szomália partjainál, a Wall Streeten, a rabszolgák korában, sőt az űrben is, ám azt kevesen gondolták volna, hogy a fontos felismerésekért Texas földjére, mégpedig az 1980-as évekbe kell utaznunk. A hazai mozikba tavaszra megérkező Prince Avalanche – Texas hercege és a Mielőtt meghaltam nem ácsingózott a díjakért, mégis nagy mulasztás lenne kihagynunk őket.

Ahogy a labdarúgás kedvelői szomorúan állapítják meg, hogy a magyar focinak csak múltja van, úgy a moziba járók is arra a következtetésre juthatnak, hogy a régi magyar filmek bizony minden tekintetben felülmúlták azokat, amelyek napjainkban készülnek. Főleg akkor lehangoló a kép, ha a hatvanas-hetvenes évek magyar filmtermésével hasonlítjuk össze ezeket. Még mielőtt az anyagiak hiányát hoznánk fel kortárs rendezőink mentségére, érdemes megjegyezni, hogy a magyarnak nem a hollywoodi, hanem az európai filmgyártás a „vetélytársa”. Az utóbbihoz tartozó alkotásoknál pedig a művészi érték nem függ össze a ráfordított pénzzel. Nem véletlen tehát, hogy a Mértékadó hűséges olvasói igen ritkán találkozhatnak olyan beszámolóval, amely magyar filmmel foglalkozik. Sajnos, erre most sem azért kerül sor, mert végre valami igazán értékeset láthattunk…

Beszélgetés Kubik Annával

Fakeretes fésülködőtükröm egyszer Kubik Annánál felejtettem. Amolyan neszesszerbe való, kerek kis darab volt, melyet a színésznő egy Krúdy-vacsora közreműködőjeként kért kölcsön az előadás előtt. A kulináris és irodalmi élmény végeztével Kubik Anna elment, kis tükröm pedig vele maradt. Pár nappal később aztán visszajutott hozzám a tükör, melyet a mai napig őrzök. Ahogy azt a tükrözést is, ahogyan Kubik Anna visszaragyogja a színpadról a különböző korú és karakterű nőalakokat – csak a legnagyobbak közül említsük meg Tündét, Rékát, Melindát, Baradlaynét, vagy legutóbb a Csokonai Színházban a Régimódi történet Rickl Mária nagyasszonyát.

– Rickl Mária megformálásáért bárhová elmentem volna, annak ellenére, hogy katolikus dunántúliként eleinte ismeretlen, új világ volt a kálvinista Róma. Kihívás volt az is, hogy Szabó Magdát, szereplőit, minden sorát és utalását szinte mindenki jól ismeri Debrecenben. Aztán meg kellett küzdenem a „nagy elődökkel” – Sulyok Mária alakításától kellett például függetlenednem, és a magam személyére formálnom a szerepet. A próbák során döbbentem rá arra is, hogy Rickl Máriának igenis vannak érzelmei: sír, amikor lebénul a férje, vagy meghatódik az unokája költeményén – azaz van benne fogékonyság a jóra, szépre, de olyan életeseményeken megy keresztül, amelyek megkeményítik. Az asszony zártnak tűnő, zord jelleme ellenére azt gondolom, hogy az egész darab a szeretetről szól. Rickl Mária nem ment volna feleségül egy Jablonczayhoz, ha nem szeret bele egykor a poétalelkű férfiba. Kényszerűen kezébe kell vennie a saját és környezete sorsát – ami nem idegen a női léttől –, és hűségesen, méltósággal végigvinni a történetét. Minden ízében nagyon nagy öröm számomra fölfesteni őt a színpadra.

Ami először feltűnt a Budapesti Történeti Múzeumnak a Budavári Palotát bemutató, újrarendezett kiállításán, az József nádor nyugodt, békés tekintete. Félalakos festett portréjáról egy láthatóan intelligens, javakorabeli XIX. századi ember néz ránk. Arcáról jóindulat és tisztesség sugárzik, azonban tekintete mintha már a jövőt fürkészné. A kép 1847-ben készült, a nádor halála évében. Kevesen voltak a magyar politikusok között a történelem során, akik olyan sokat tettek Buda és Pest fejlődéséért, az egész ország gazdasági és kulturális felemelkedéséért, mint ő.

A királyi palota – a kultúra vára, a Budavári Palota története 1686-tól napjainkig, hirdeti a tárlat témáját a földszinten a tájékoztató szöveg. A múzeum a Budavári Palota épületegyüttesével eddig csak időszaki vagy töredékes állandó kiállítás keretében foglalkozott. A mostani bemutató egészen a legutóbbi időkig kíséri végig a palota mozgalmas és látványos történetét. Az építészeti tervektől a legutóbbi feltárásokat dokumentáló fényképeken, érdekes részleteken át a palotából rekonstruált egykori pompás falak bemutatásáig.

Borbély Szilárd halálára

A Halotti Pompáról beszéltem neki.

„Akkor én most zavarban vagyok” – mondta, s lehajtotta fejét.

És csak most kezdem sejteni, mit is jelenthet zavarban lenni.

Mert mintha Borbély Szilárd művészete éppen erről a zavarban levésről próbálna allegóriákon és szimbólumokon keresztül egyre pontosabban beszélni.
Zavarban lenni énünk állandó elveszítésének, keresésének, a test és lélek folyamatos küzdelmének tapasztalatától, a nyelvbe zártságunkból következő magányunktól, kiszolgáltatottságunktól, a feltámadásba vetett hitünk megkérdőjelezésétől, nincstelenségünk lelepleződésétől.
Berlin terein bolyongva (Berlin – Hamlet kötet) eljutunk az Alexander-platzhoz, a középhez, ám ott alászállva a metróba a József Attila-i Téli éjszaka kifordított sorainak labirintusában a pokol tárul elénk.

Beszélgetés Majorosi Mariannával, a Csík zenekar énekesnőjével

Kalotaszegi, kiskunhalasi vagy Lovasi – jól megférnek egymás mellett a Csík zenekar és Majorosi Marianna repertoárjában. Az autentikus magyar népzenei kincs és a hazai könnyűzene ötvözése nagy népszerűségnek örvend, de mi kell ahhoz, hogy mindez ne múló divat legyen csupán? „Kitartás, hűség és elköteleződés mindenhez kell. Csak úgy válik valaki a fiatalság példaképévé, ideáljává, ha szüntelenül a hivatásának él, és képes a megújulásra is” – mondja a Kossuth-díjas énekesnő és táncos, három fiú édesanyja. A zene és a tánc szeretetéről és szétválaszthatatlanságáról, a népzene és a könnyűzene kapcsolatáról, az alkotó mindennapokról és a természetes művészi létről beszélgettünk.

– A tánc és a zene szeretete gyerekkoromban kezdődött. Többek között a nagymamámnak köszönhetően, aki nagyon sokat és szívből énekelt, kilencéves koromban pedig édesanyámék írattak be táncolni egészségügyi okokból – amolyan sokat mozgó, keveset evő kislány voltam. A táncművészet pedig annyira magával ragadott és lekötött, hogy nem is merült fel bennem vágy más tevékenység iránt. Például ha osztálykirándulás volt, amely ütközött a táncegyüttes programjával, én biztosan a táncot választottam. A tanulás után ez volt a fő elfoglaltságom. A tánc és az ének a mai napig egymástól szétválaszthatatlanul kísérik az életem.