Kultúra

Tavaly nyáron, őrségi konferenciázásunk és kirándulásunk során természetesen templomtúrákra is sort kerítettünk.

Velemérről, Aquila János freskóinak otthonáról képben, prózában és versben is hírt adtam a Mértékadó kedves olvasóinak. Adós vagyok még azonban egy másik, nem kevésbé emlékezetes istenházaélménnyel. Őriszentpéteren, a térség fővárosában, a Templomszer 17-es szám alatt található az 1230 körül épült, erődített román stílusú katolikus templom, amelyet a XIV–XV. században gótikus elemekkel bővítettek. 1550 táján az épületet – körülbelül úgy, mint az erdélyi erődtemplomokat – valóságos erődítménnyé tették: bástyákkal, sánccal és árokkal vették körül. A kicsiny várak, a „castellumok” sorában az őriszentpéteri volt a legjelentősebb, harminc–száz tagú, a törökök elleni harcra mindig kész őrségével. De hiába volt minden hősiesség, 1664-ben Köprülü Ahmed pasa hadai erőt vettek a keresztény védőkön.

Jóllehet a főváros kulturális kínálatára az utóbbi időkben nem lehet panaszunk, a Budapesti Tavaszi Fesztivál ideje alatt még inkább érezhetjük, hogy „visszakerültünk” Európa közepére. Idén is több világsztár fellépő akadt, aki e programsorozat keretében lépett fel először Magyarországon. Minőségi csere keretében például a dél-afrikai tenor, Johan Botha vállalt Fabio Sartori helyett két Erkel színházi Aida-előadást… Az egyik legjobban várt vendég Elīna Garanča volt, aki a Művészetek Palotájában adott hatalmas sikerű „bemutatkozó” áriaestet. Akik rendszeresen átjárnak Bécsbe zenei élményekért, vagy akár a Metropolitan HD-közvetítéseinek követői, jól ismerhetik a lett mezzoszopránt, ám Garanča pesti „névjegyletétele” még rajongóinak is tartogatott meglepetéseket. Ebben segítségére volt férje, Karel Mark Chichon brit karmester is, aki – tökéletes összhangot teremtve – a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát a kifejezés gazdagságának szolgálatába állította.

Még egyszer A kis hercegről

A kis herceg friss fordításáról, Ádám Péter minden eddiginél pontosabb, szöveghű munkájáról nemrég adtunk hírt. Ám alig telt el néhány hét, és Antoine de Saint-Exupéry elbeszélése a Helikon Zsebkönyvek-sorozatban is megjelent, méghozzá Takács M. József a korábbiaknál formabontóbb magyarításában. E formabontás persze nem annyira direkt, végképp nem bántó, sőt… – inkább csak árnyalatokban és a mondatszerkesztés módjában érhető tetten, miközben annak bizonyosságát adja, hogy minden „olvasat” közelebb visz az írói szándék mind tökéletesebb megértéséhez, vagyis a szöveg lelkéhez. Jóllehet a fordítás önmagában műalkotás, óhatatlanul személyes hangvételű értelmezés is. Kétségtelen, hogy Takács M. József bizonyos pontokon egyéni megoldásokat választott, melyekkel A kis herceget kibillentve félreértelmezett ifjúsági státuszából, az elbeszélést finoman Saint-Exupéry kisregényeinek (A déli futárgép, Éjszakai repülés, Az ember földje, A hadirepülő) „felnőttvilága” felé mozdította.

Már nagyon vártuk Olivier Nakache és Eric Toledano új filmjét: a Sambát. A szerzőpáros négy évvel ezelőtt bemutatott Életrevalók című filmje a magyar nézők szívét is megmelengette. Az emberi, humoros és elgondolkodtató történet különféle tévécsatornák kedvenc – főként karácsonykor bedobható – főműsoridős filmje lett. Hogy a Sambára is ilyen jellegű tévés sors vár-e, nem kérdés.

Kitüntetett pillanatokban nem csupán szellemi-lelki befogadóképességünk, hanem az általunk tőle elszakíthatatlannak érzékelt idő is kitágul. Sok minden belefér a ’71 és a Megmaradt Alicenek bő másfél órájába is, és ezúttal nem a szokásos filmes attrakciókra gondolok. Az április közepén lezajlott Titanic Filmfesztivál két bemutatója ugyanis elsősorban lenyűgöző eszköztelenségével tüntet a látványos csinnadrattáktól zajos kortárs kínálatban.

Beszélgetés Bodza Klára énekművész-tanárral

A szerelem kamasz lányként sokat foglalkoztatott, ha volt, azért, ha nem volt, akkor meg azért. Így kerültem közel a népdalokhoz. Legelőször ahhoz az észak-mezőségi, magyarszováti dallamhoz, amelyet Sebestyén Márta előadásában ismerhetett meg a világ. Szerettem volna én is azt az „átkozott gyötrelmet” zenében kifejezni, ezért Bodza Klára énekművész-tanárhoz fordultam (aki szintén közölte a dalt Lélekmadár című DVD-jén), nem hiába: a töményen díszített folklórkincset először eredeti közegében felvett hangzóanyagról lekottáztuk, majd hétről hétre ismertem meg a jellegzetes, csipkeszerű, mezőségi díszítéstechnikát, végül saját hangi adottságaimhoz alakítottam, és még jobban megszerettem a dalt. Rajtam kívül nagyon sokan keresték és találták meg természetes hangszínüket, tanultak technikát, ismerték meg az éneklő parasztságot és szereztek színpadi tapasztalatot Bodza Klárától, aki nemrég jelentette meg életművét összegző hanglemezét Ó, áldott Szűzanya címmel.

A hunok Európában

Tetszik vagy nem, itt, Európa közepén közünk van hozzá, dolgunk van vele. Ahogy a Római Birodalom pannóniai történéseivel, a népvándorlások szereplőivel… – egyáltalán a „földrajzhoz”, a Kárpát-medencéhez kötődő íratlan és nyomtalannak tűnő (közös) múlttal is. Tény, hogy nincs még egy történelmi személy, aki ma is annyira zavart keltene nálunk, mint Attila, a hun. Történész körökben mindenképp. Amikor szóba kerül, tanácstalanságot, tétovaságot tapasztalhatunk; egyfajta abszurd és komikus bezárkózást. Legjobb nem beszélni róla, nehogy a „szakma” ide vagy oda tartozói kikezdjék az e témával foglalkozót. Politikailag is kényes, mert még „magyarkodás” lehet belőle… Ahogy a Duna kettéválik a Margit-szigetnél, majd azt elhagyva a folyóágak újra egyesülnek, úgy indul a reflexszerű terelés Attila körül: vannak, akik arra hivatkoznak, hogy Pannónia, a római kor régészetileg kézzelfoghatóbb valóságával foglalkoznak, mások pedig a hunmagyar kapcsolat (rokonság?) ingoványát elkerülve inkább a „veszélytelen” honfoglalás kori sírmellékletek kutatására szentelik az életüket, és a magyarok (be)vándorlásának útvonalára fókuszálnak. Tárgyi emlékek egyelőre nincsenek, illetve – bizonyító erővel – alig vannak, így Attila a hunjaival maradjon csak a fantazmagóriák világában…

Látogatás a pesti Könyvbárban

Irodalom és gasztronómia összetartozik. Proust ma de leine-je az egyik leghíresebb világirodalmi sütemény. De mi, magyarok is hosszan tudnánk sorolni a hazai szépirodalmi művek ízes fogásait. Tersánszky a nyúlpaprikásról írt, Rejtő Nagy Levin receptjeiről, Mikszáth „tragikus” töltött káposztája tananyag lett. Szindbád húslevesének a filmtörténet legszebb képkockáit köszönhetjük. Ignotus Pál „Emma asszony” álnéven szakácskönyvet állított össze. Írók és a konyha ezerféleképpen kapcsolódnak össze.