Yann Demange első filmes rendező, illetve a Richard Glatzer – Wash Westmoreland páros már ezzel is komoly hőstettet visz végbe, s választott főszereplőikben szintén ott munkál valamiféle csöndes heroizmus. Mégis, a Belfastban ellenséges vonalak mögé szorult kiskatona (Jack O’Connell) és a kezdődő Alzheimerkórral diagnosztizált nyelvészprofesszor (Julianne Moore) legfőképp kívülálló: egyikük sem tehet a vele történtekről.
Új helyzetük sok szenvedést tartogat számukra. Az angol–ír konfliktus forrpontjához visszarepítő ’71 zsánerében leginkább azzal nyújt újdonságot, hogy a kötelező kellékeken, a dokumentarista hangvételen és a naturalista ábrázolásmódon túl, állásfoglalás helyett leginkább láttat. Az űzött vadként menekülő közlegény elvhűséggel, árulással, segítő kezekkel és gyilkos indulatokkal egyaránt találkozik, élete pedig szó szerint egy hajszálon függ – a csodaszerű isteni gondviselés vékony fonalán. Minden hasonlót elutasít kezdetben Alice, akit hivatásában kiteljesedve, boldog családja körében ér a szörnyű hír: arra ítéltetett, hogy megtanulja a „felejtés művészetét”. A Julianne Moore átélt, Oscarnyertes játékára épülő film tudatosan mellőzi a teátrális nagyjeleneteket e folyamat bemutatásának érdekében. Alice eleinte küzd, kínlódik és rúgkapál, majd átadja magát az örök jelennek: az idő valószerűtlen kitágulásának.
A ’71 utolsó beállításának kérdővádló tekintetére a Megmaradt Alicenek zárómonológja válaszol. Katartikus a párhuzam: hiába tűnik elkerülhetetlennek az alkonyat, a szenvedve meghaltak lelkei összekapaszkodva zuhannak fölfelé az égen át. Valaki várja őket.
