Karácsony

Manapság egyre többször esik szó arról, hogy a posztmodern ember, a fogyasztói társadalom gyermeke nem tud ünnepelni. Nem érzékeli a hétköznapok és a különleges alkalmak közötti különbséget – folyamatos felfokozottságban és habzsolva igyekszik tölteni az életét, így amikor ünnepelni szeretne, már nem tud mit hozzátenni. Amikor a karácsonyról van szó, mégis (minden korábbi kudarca ellenére) igyekszik különleges hangulatot teremteni, valami felemelőt átélni.

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk.

Ezekben a hetekben, amikor a karácsony csöndje egyre jobban megüli a mezőket, önkéntelenül felmerül a hívőben egy gondolat, amelyre a karácsony szent misztériumában keveset gondolunk. Az ugyanis, hogy mielőtt az Isten Fia, a második isteni személy megszületett volna, kilenc hónapig magzatként rejtőzött a Boldogságos Szűz méhében.