Oltalmazó barkaágak

Oltalmazó barkaágak

szerző: Borbély László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2011.04.17.

1.

Fénytestű félelem a pirkadat. A vonatot újra megállítják. Még közelebb bújok édesanyámhoz. Két nővérem dideregve húzza össze magán az elnyűtt télikabátot. Tekintetük aggodalommal teli, akárcsak a többi asszonyé a vagonban. A gyerekek álmosan pislognak, mint én.

– Hallják? – kérdi az egyik. – Már magyarul kiabálnak.

Odakint erős karok ragadják meg a nehéz ajtót, jólesik a betóduló friss levegő. Néhányan talpra állnak. Nem tudjuk, mi következik.

Három napja vagyunk úton. Ebéd előtt kezdtek el összegyűjteni bennünket a szerb partizánok Péterrévén, az általános iskola tantermeibe. Órákig várakoztunk, mire megtaláltak mindenkit, aki 1941 után érkezett ide.

Kora este, gyalog indultunk Óbecsére. A fegyveresek nem mondtak semmit. Az asszonyok azt suttogták, hogy talán bennünket is belelőnek a Tiszába, mint a többi magyart.

Oltalmazó barkaágak

 

Óbecsén a színházteremben már több százan aludtunk a földre terített szalmán. Bosnyák és horvát családok is voltak közöttünk, nem csak magyarok. Onnét nyitott vagonban szállítottak Új-Verbászra. A következő éjszakán kicsit javult a hangulat, mert akik ismerték a helyet, tudták, hogy közel a magyar határ.

Tegnap este újra bevagoníroztak bennünket, egész éjjel mentünk, hol egyik irányba, hol a másikba, közben állandóan megállították a vonatot, ellenőrizték a létszámot, és dühödten keresték a férfiakat.

Tőlünk hiába kérdezték, hogy hol vagy, apám. Amikor 1944 tavaszán a fővárosból Bácskába menekültünk a bombázások elől, te visszamentél a Pilisbe, az alakulathoz, ahol utászként szolgáltál, és azóta csak egy-két tábori lapot kaptunk tőled.

– Szálljon le mindenki! – szól ránk az egyik katonatiszt. – Magyarországon vannak.

Az asszonyok sírva fakadnak, amikor meglátják a feliratokat és a nemzetiszínű lobogót Kelebiánál, a magyar-jugoszláv határon. Az öröm áttetsző könnyei végigszántják az arcokat. Csörgedező patak a remény.

2.

Szentek és angyalok mosolyognak ránk az érseki palota folyosójának képeiről. Legyőzhetetlen kézszorítás a gondviselés. Gyetvai Péter minden idegszálával édesanyámra figyel, az érseki titkár kezében egy néhány soros levél.

Még Péterrévén történt, hogy a partizánok által őrzött iskolában egyszer csak megjelent Maris néni, a szállásadónk. Valószínűleg azért engedték be a kitelepítendő emberek közé, mert az egyik partizán náluk szolgált béresként korábban. Élelmet hozott és elmondta, ha szerencsésen átjutunk a határon, keressük fel Kalocsán a sógorát. Egy levelet is átadott, amit a nővéreim az én ruhámban rejtettek el.

Rémes látványt nyújtunk, koszosak vagyunk, éhesek és nagyon kimerültek. Gyetvai Pétert azonban nem a külsőnk érdekli, tekintetével lényünk legmélyére pillant, és úgy bánik velünk, mintha a hozzátartozói lennénk. Végre tisztálkodni is tudunk, míg úton voltunk, vizet csak inni adtak. A konyhán vacsorával kínálnak a mosolygó asszonyok. Jólesik a meleg kakaó. Búcsúzóul még megsimogatja a fejemet az egyik asszony, a másik kis szentképet ajándékoz nekem.

– Minden rendben lesz – nyugtatja meg édesanyámat a titkár. – Isten magukkal!

Az utcán lovas kocsi vár ránk. A kocsis megkérdezi, nem szeretnék-e mellé ülni a bakra. A nővéreim sürgetnek. Kérdőn nézek édesanyámra. A két ló elöl türelmetlenül bólogat.

Büszkén tekingetek jobbra-balra, míg el nem hagyjuk a várost. Hűvös szél fújja az arcunkat. Hamvadó napkorong a boldogság.

3.

Barkaágakkal az ölünkben futunk versenyt a templomig. A káplán kért meg rá, hogy gyűjtsünk, amennyit csak tudunk. Közel lakunk a templomhoz. A káplán jószívű ember, mikor a jegyző bemutatta neki a családunkat, mindenkihez volt egy-egy barátságos szava. Meghívott ministrálni, pedig csak ősszel fogom elkezdeni az iskolát.

Hajóson egy gyermektelen idős házaspár fogadott be minket, maradhatunk addig, míg nem rendeződnek a dolgaink.

A mai napon a kisebbik nővéremre, Rózsikára bíztak. Édesanyám a másik testvéremmel, Terikével Budapesten van. Még aludtam, amikor útra keltek, ideje megtudni, hogy áll-e még a bérház, és megvan-e a lakásunk.

Délelőttönként addig játszom a többi gyerekkel az udvaron, míg az árnyékuk visszanő a testükbe. Olyankor elcsenek a konyhából egy szelet kenyeret, és elindulok a templomkertbe megetetni a galambokat. Ha mindegyik jóllakott, odaállok a kereszt elé, és azt kérem az Istentől, egyszer adjon vissza nekünk téged, apám.

Mikor vasárnaponként megszólal a templomban az orgona, mindig hátranézek, kémlelem a bejáratot, hátha ott állsz valahol, a szenteltvíztartó közelében. Nem baj, ha késel. Meglátod, messziről integetek majd neked, hogy észrevegyél minket.

Nemrégiben születésnapot tartottak a szomszédban, engem is meghívtak. Sokan voltunk kisfiúk. Azt mondták, hogy akinek kettőnél kevesebb szülője van, az jelentkezzen, mert repetát kap. Én nem tettem fel a kezem, pedig már majdnem mindenki engem nézett a gyerekek közül. Elfordítottam a tekintetemet, mert tudom, virágvasárnap megjössz, apám. Helyet foglalsz mellettünk a padon, velünk együtt énekelsz-imádkozol, kezet fogsz a melletted állókkal, azután a megszentelt barkaágak oltalma alatt elindulsz velünk hazafelé, az igazi otthonunkba.

Angyali üdvözlet

Angyali üdvözlet

szerző: Borbély László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.12.19-26.

Adventkor mindig elmegyek abba a kegytemplomba, ahol először mutatták meg nekem az Istent. A nagyvilágban már javában üvöltöttek a világháborús fenevadak 1943 karácsonyán, amikor világra jöttem, de e falak között békesség honolt. Némán állok a márvány főoltár előtt, szemközt velem egy szoborfülkében Jézus Krisztus szobra áll, kezében könyvet tart, rajta a kezdet és vég betűi, az alfa és az ómega. A főoltár bal oldalán a keresztelőkút márványmedencéje az oltárral egyidős, fedelén az istenember keresztelkedésének jelenete. Jobbról rokokóba hajló barokk stílusban készített szószék, talán a legszebb az országban. Három oldalán: a hitet imádkozó nő-alak, a szeretetet egy olajágat hozó galamb, a reményt pedig egy gyermekét tartó édesanya ábrázolja. Leülök az egyik padba, melyben valaha óbudai kisiparosok, polgárok, parasztok, munkások ültek, na és braunhaxlerek, a barnalábúak, a szőlőtaposók, akik az őseim lehettek.

Angyali üdvözlet

Anyai nagyanyámék néhány utcával odébb laktak egy földes szagú szobakonyhás lakásban. Ablakaik az udvarra nyíltak. Kühteiber Károlyékat mindenki ismerte a Harrer Pál utcában. A nagyapám irtózatos erejű ember volt, a többi hajógyári munkással együtt naphosszat széles vaslemezt állt körül, és kalapáccsal verte, ütötte teljes erejéből. A nagyanyám azt mondta, estére jártányi ereje is alig maradt, beszélni nem sok kedve volt, megette a vacsorát és hamar lefeküdt aludni. Törékeny testű nagyanyám sokat betegeskedett, odahaza dolgozott varrógépén. Azt hiszem, tőle örököltem az olvasás szeretetét, bár neki nem lehetett annyi könyve, mint nekem. Nagyon szép hangja volt, énekelt a templom kórusában. Karácsonykor és húsvétkor a szeplősarcú Vogel plébános úr arra is megkérte, hogy működjön közre az ünnepi műsor elkészítésében. A pap nagyon elégedett volt az amatőr színjátszó kör tagjaival, akiket a környékről verbuváltak. „Dicséretes dolog ez a színjátszás, segít átvarázsolni az emberek lelkét, elfeledteti velük a sok szenvedést és örömöt teremt a lényük mélyén”, mondogatta minden próba után. Legfeljebb amiatt lehetett hiányérzete, hogy a kis Jézus szerepére nem találtak újszülöttet, így egy kellőképpen bebugyolált játékbaba lett a Megváltó.

Már a második adventi gyertya is égett a koszorún, amikor egy hétfő reggelen nagyanyám izgatottan kezdte mesélni szaporán öltözködő álmos arcú férjének.

– Éjjel katonákkal álmodtam, Károly. Azután ölembe borult a tányér, valaki nevetett és hívott. Vajon mit jelent ez?

Álmát elmesélte a plébánosnak is, aki rögtön megfeddte, amiért ilyen butaságokon töpreng. Az egyik szomszédasszony szerint azt álmodta meg, hogy hamarosan unokájuk fog születni. Mikor ezt meghallotta a nagyapám, mérgében akkorát vágott öklével az asztalra, hogy táncolni kezdtek a tányérok meg az evőeszközök.

– Hogyan szülhetne Katalin gyereket a tudomásunk nélkül? – háborodott fel. – Másfél éve, hogy nincs itthon, de csak megírta volna, ha kisbabát vár.

– Félnek a haragodtól, annyira csúnyán bántál velük.

– Ne rám haragudjon, hanem arra a munkakerülőre, akivel összeköltözött! Talán én tehetek arról, hogy annak a Pista gyereknek csak az ivászaton meg a mulatozáson jár az esze. Hajnalig húzatni a Rácz Ferkóval, meg beleüvölteni az éjszakába, hogy „Fizetek, főúr! Volt egy feketém, / És egy életem, amit elrontottam én!” A saját életét, azt rontsa el, de ne az én lányomét. Nem bírták elviselni az igazat, azért hagytak el minket. Majd rájön, milyen ember a vőlegénye, ne félj, akkor azonnal hazajön.

Karácsony előtti napon belázasodott az a férfi, akinek Józsefet kellett volna alakítani a betlehemes játékban. A plébános személyesen ment el a Harrer Pál utcába, hogy rábeszélje a nemes feladatra Kühteiber Károlyt, aki először tiltakozott, de néhány pohár pálinka után belátta: rajta kívül más nem mentheti a helyzetet. Az elmúlt hetekben odahaza számtalanszor elpróbálták, hogyan adja majd át angyalszárnyakkal ékesített nagyanyám a Szent Családnak a Megváltót.

Az előadást a megbeszéltek szerint el is kezdték a szentmise után, ám a nagy kapkodásban senki sem vette észre, hogy nincs meg a játékbaba. Nagyanyám csak állt sápadt arccal a jászol előtt, ám a következő pillanatban a szüleim beléptek velem a templomba. Édesanyám odavitt a jászolhoz. Én kinyitottam a szemem és a fényözön láttán hangosan felsírtam. Nagyapám szemeiből pedig kicsordultak a könnyek, amint a kezébe vett.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Tamás hite

Tamás hite

szerző: Borbély László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.11.28.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy utoljára festett, pedig a szomszéd faluban élő káplánnak megígérte: őszre befejezi a képet. „Ha behunyom a szemem, látom magam előtt a jelenetet, ahogyan Tamás apostol Jézus Krisztus sebébe teszi ujjait és a kételkedésnek máris nyoma vész a hitéből", magyarázta a káplánnak nem is egyszer, de valójában önmagát győzködte, bátorította, hogy végre-valahára elkezdje a régóta tervezett munkát. A papnak tetszett az ötlet. Arra biztatta a nyugdíjas férfit, bátran fesse meg ifjúkori önmagát Tamásként, ha úgy látja jónak. Pénzt nem kért a munkájáért, ezt a képet lelkesedésből szerette volna elkészíteni őszre, amikor a templom felszentelésének tizedik évfordulóját ünneplik. Kezdetben nagy lendülettel látott neki a két főalak ábrázolásának, ám az azt követő délelőtt, hogy Tamás apostolt a saját képmására megfestette, úgy állt a vászon előtt, mintha karjai megbénultak volna. „Képtelen vagyok folytatni, mert azzal elismerném saját kételkedésem és hitetlenségem. Aki majd ránéz, felismeri, hogy ez a kép szánalmas önvallomás, semmi több."

Tamás hite

 

Letette az asztalra a palettát az ecsetekkel együtt, és töltött magának egy pohár pálinkát, majd elfoglalta kedvenc helyét a kertre néző ablakkal szemben. Mialatt az ócska fotelben tűnődött, érvek egész sorát gyűjtötte össze azért, hogy lebeszélje magát e munkáról. „Nem vagyok méltó rá, hogy ezt a témát megfessem… Fáj a csuklóm meg a derekam, az orvos is megmondta, hogy ne erőltessem magam, inkább pihennem kéne. Különben sem éri meg, túl nagy munka ez ingyen… Az atya persze csalódni fog bennem, de majd kitalálok valami elfogadható magyarázatot…” Felállt a karosszékből, odament az asztalhoz a szemüvegéért, és addig vagdosta a földhöz, míg ki nem tört belőle a két bifokális lencse. Utána elégedetten üldögélt, kezében a pálinkásüveggel és a stampedlis pohárkával. Szorgalmasan töltögetett magának egészen addig, míg el nem bóbiskolt.

Arra ébredt, hogy ugat a kutya a kertben, hunyorogva tekintett ki az ablakon. Erősen sütött a szemébe a nap, csak annyit látott, hogy két jókorára nőtt alak áll a kertkapunál. Nagy fekete gépkocsival érkeztek, a típusát nem tudta megállapítani, kicsit távolabb parkolt, az utca túlsó oldalán.

– Kit keresnek? – kiáltott nekik az ablakból.

– Özvegy Tamás Ferencet – mondta az egyik.

– Én vagyok. Mit akarnak?

– A megyei szociális osztályról jövünk – felelt a másik.

– Engedjen már be, fontos ügyben járunk el!

Tamás megvonta a vállát; még érezte fejében a hátradobott pálinkákat, talán ezért is viselkedett a szokottnál elővigyázatlanabbul. Megkötötte az öreg pulit, ajtót nyitott a két jól öltözött idegennek, és betessékelte őket. A konyhában ültek le.

– Az eltartási szerződés ügyében jöttünk – kezdte az egyik, felváltva beszéltek. – Új szociális otthon nyílik a megyében, most mérjük fel az igényeket. A bácsi is jogosult rá. Nem kerül semmibe, csak a házat kell leadni, és máris költözhet. Hoztunk szóróanyagot is.

A festő hol az egyikre, hol a másikra nézett, s míg a férfiak szóval tartották, az is felmerült benne: „hogyan szabadulhatna meg ettől a két alaktól?”

– Nem kell sokáig töprengeni, bácsi. Már nagyon sokan előjegyezték magukat – folytatták mondókájukat, továbbra is felváltva. – Nemsokára csak a várólistán marad hely. Ha most aláírja a szerződést, az a tuti, és még kétszázezer forintot is kap a költözés költségeire.

Az egyik elővett egy köteg bankjegyet, és megmutatta Tamásnak. A festőnek mentőötlete támadt:

– Sajnálom, hogy nem olvashatom el a szerződést, mert épp az imént törtem el a szemüvegem.

Gyűrött, rövid ujjú kockás ingének felső zsebéből előhúzta, hogy megmutassa. Arra kérte őket, hagyják nála a papírokat, majd ha visszajött az optikustól, elolvassa. Ez nem tetszett a két férfinek.

– Az nem jó nekünk – mondta ugyanaz, aki az imént a pénzt mutogatta. – Inkább visszajövünk valamikor, néhány nap múlva.

Azután faképnél hagyták az idős embert, akinek már gyöngyözött a homloka. Addigra belátta, hogy a pálinka túl könnyelművé tette. Mikor a két férfi elhajtott a gépkocsival, nagyot sóhajtott. Most kezdett félni csak igazán, mert eszébe jutott, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van. „Mit csináljak, ha visszajönnek… akár kényszeríthetnének is, hogy írjam alá… Ezek nem a megyétől jöttek… A házam kell nekik.” Hogy nyomasztó gondolataitól szabaduljon, odaállt a vászon elé, és határozott vonásokkal folytatta a képet. Még aznap délután befejezte Jézus Krisztus alakját, három nappal később pedig az egész kép elkészült. Következő reggel elindult vele a káplánhoz. A papot nem találta otthon. A házvezetőnőtől tudta meg, hogy egy férfihez ment látogatóba a kórházba. Az asszony megkínálta teával, és mivel örült, hogy van kinek elmondania új pletykáit, rögtön elmesélte, mi történt tegnap kora este. A rendőrök elfogtak két férfit, akik már hetek óta rettegésben tartották a környéken élő idős embereket: különböző ígéretekkel vagy zsarolással pénzt csaltak ki tőlük, de akadt olyan is, akit majdnem otthontalanná tettek.  

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

A mérleg jegyében

A mérleg jegyében

szerző: Borbély László

Új Ember Hetilap - Hetilap 2010.08.15-22.

 Antoine de Saint-Exupéry emlékére

Éjjel megint az édesapjáról álmodott. A férfinek egyenes orra, széles háta, erős keze volt. Ujjai hosszúak voltak, mint egy zongoraművésznek. Ugyanazt a ruhát viselte, melyben utoljára ment el dolgozni. Homlokon csókolta Edinát és az öccsét, Mikit, majd beült a gépkocsiba, letekerte az ablakot, bekapcsolta a magnót, és elindult a kórházba. Vasárnap ügyelt, a következő délelőttre két műtétje volt előjegyezve.

Kollégái is értetlenül álltak a történtek előtt. Hétfőn, kora délután, a megszokott időben hazafelé tartott, vezetés közben lett rosszul; még volt annyi lélekjelenléte, hogy a leállósávba kormányozza az autót és leállítsa a motort. Negyvennégy éves volt, rendszeresen sportolt, egészségesnek látszott...

Edina nem értette, hogy miért éppen az édesapjával történt ez a tragédia. Vele, aki szinte naponta mentette meg emberek életét a baleseti sebészeten.

Nagyon szerette őt; mozdulatlan, szilárd támpontot jelentett az életében, még a kamaszkor indulatos örvényeiben is.

A mérleg jegyében

„Anya sohasem olyan higgadt, mint apa”, jutott eszébe néha. „Vele alig lehet valamit rendesen megbeszélni, állandóan aggodalmaskodik, és gyakran veszekszik is. Állandóan elefántot csinál a bolhából.”

Gyerekfejjel nem vett tudomást arról, hogy ezeket a vitákat és veszekedéseket majdnem mindig ő kezdeményezte követeléseivel, engedetlenségével, önző kívánságaival. A veszekedések rendszerint azzal végződtek, hogy Edina sírva berohant a szobájába, ahonnét csak órák elteltével volt hajlandó kijönni. Addig sajnálta magát, és az összes barátnőjének elpanaszolta, hogy a világon mindenki rosszat akar neki, különösképpen a saját családja jár élen a gyötrelemokozásban.

Ha édesapja hazament, néhány higgadt mondattal helyére tette a dolgokat, kiváló diplomáciai érzékkel teremtette meg a családi békét, úgy, hogy egyik fél se érezze vesztesnek magát. A mérleg jegyében született.

„Ha élne, megértené, hogy nem tudtam megvenni a mesekönyvet az öcsémnek”, gondolta Edina, miközben ezen a szokatlanul meleg tavaszi estén hazafelé tartott. „Mire odaértem az áruházba, már bezárt a könyvesbolt. Annyi dolgom volt ma! Először is a barátnők, Ildikó kapott egy kölyökvizslát, annyira édes… vásároltunk is… és a gyorsbüfébe is be kellett ugranunk, mert nagyon megszomjaztunk. Igaz, hogy megvehettem volna tegnap vagy tegnapelőtt, de akkor sem értem rá. Apának bátran elmondhatnám, hogy nem tartottam be, amit ígértem; nem vásároltam meg az öcsémnek születésnapjára a kedvenc meséjét.”

Az általános iskola színjátszó csoportja nemrégiben mutatta be a szülőknek A kis herceg című mesét, melyben Miki három szerepet is játszott: a hiút, az üzletembert és a lámpagyújtogatót.

Edina szeme könnybe lábadt, mert eszébe jutott, amit előadás után az öccse mondott: – Úgy játszottam, mintha apa is velünk lenne, és közöttetek ülne a nézőtéren.

Kora estére a hőség elcsigázottá tette az embereket. A kereszteződésnél a villamos egy tehergépkocsival karambolozott, a szirénák szüntelen harsogása pattanásig feszítette az idegeket. Bámészkodók állták körül a felborult teherautót, a sisakos tűzoltók nehézkesen tessékelték őket hátrább. Akadtak köztük guberálók is, akik szerették volna megszerezni a szanaszét hullott fémtárgyakat. Lomtalanítás volt a környéken. Már reggel óta zörögve és csörömpölve járták az utcákat a tetőcsomagtartóval felszerelt pótkocsis járművek.

Edina gyalog indult hazafelé. Kikerülte a járdára kiszórt ócskaságokat. Szeme néha megakadt egy-egy tréfás külsejű guberálón. Mosolyogva nézte az egyik strandpapucsos férfit, aki zseblámpával bevilágított minden árnyékos zugba, hátha felfedez valamilyen kincset. Amikor a fehér fény egy kisebb halom könyvre vetült, azonnal észrevette az egyik borítón a sárga hajú kisfiút, bő köpönyegében, bal kezében a karddal. Izgatottan megvárta, míg a zseblámpás befejezi a kutakodást, majd odament a mesekönyvért. Rátalált A kis hercegre, Antoine de Saint-Exupéry rajzaival. Belelapozott: az oldalai hibátlanok voltak; fehér fedele kissé bepiszkolódott.

– Mutasd, mid van! – szólt rá egy durva, borízű hang a hirtelen fékező Zsiguli volánja mögül. A férfi kidugta a fejét, majd csalódottan legyintett és továbbhajtott. Felhangosította autórádióját, melyből Edina édesapjának egyik kedvenc dala szólt.  

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Lapszámaink
  • 2017.09.24.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.24.

  • 2017.09.17.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.17.

  • 2017.09.10.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.10.

  • 2017.09.03.

    Új Ember Hetilap

    2017.09.03.

  • 2017.08.27.

    Új Ember Hetilap

    2017.08.27.

  • 2017.08.20

    Új Ember Hetilap

    2017.08.20

  • 2017.08.13.

    Új Ember Hetilap

    2017.08.13.

  • 2017.08.06.

    Új Ember Hetilap

    2017.08.06.

  • 2017.07.30.

    Új Ember Hetilap

    2017.07.30.

  • 2017.07.23.

    Új Ember Hetilap

    2017.07.23.

Tovább az összes lapszámhoz