A II. vatikáni zsinat óta „nehezebb lett” katolikusnak lenni: át kell gondolnunk, miben böjtöljünk
(Pieter Bruegel: A farsang és a böjt harca)
Csakhogy a diéta, a fogyókúra, a méregtelenítési és salaktalanítási módszerek nem jelentenek böjtöt, mert céljuk az ember maga: egészsége, divatos, fiatalos megjelenése. A böjt azonban az istentisztelet egyik cselekedete, mint az imádság. A böjtöt nem magunkért, hanem Istenért vállaljuk. Gyermeki egyszerűséggel úgy mondhatjuk: böjtölésünkkel azt fejezzük ki, hogy jobban szeretjük Istent, mint a gyomrunkat.
Talán Isten örömét leli abban, hogy mi fakírok módjára megvonjuk magunktól a finom falatokat? Nem. A böjtben kifejeződő szeretetet értékeli. Ha a vasárnapi ebédnél átengedem a házastársamnak a kedvenc részét a pecsenyéből, nem annak fog örülni, hogy nekem nem jut a legjobb falatokból, hanem a szeretetemnek, amellyel az ő kedvéért lemondtam valami finomról.
Sokszor halljuk, hogy ha vallásosak vagyunk, akkor „a Jóisten megsegít”. Ebben bízhatunk is, ha az életünket minél inkább áthatja az Úr szolgálata. Mert a vallásos életnek nem az a célja, hogy Istent a magunk szolgálatába állítsuk (ez a varázslók mágikus igyekezete volt), hanem éppen fordítva: nekünk kell Isten szolgálatára törekednünk.
A böjt ősidők óta szinte minden vallásban ismert. Az iszlám számára például az istentisztelet egyik legfőbb eszköze. Naptáruk kilencedik hónapja (mely idén augusztus elsején kezdődik) a ramadán. Ilyenkor napkeltétől napnyugtáig minden ételtől, italtól és a dohányzástól is tartózkodniuk kell.
A böjt azt is kifejezi, hogy a test és lélek egységében élő ember nemcsak lelkével fordul Istenhez, hanem teljes emberségével. Általa az anyagi világ is hódol Istennek. Az ószövetségi ember is az Istentől való függését és teljes odaadását élte meg a böjtben. Bűnbánata is erre késztette, de az a szándék is, hogy felkészüljön az Istennel való találkozásra.
Az ókeresztény időkben eleinte, még a IV. században is önkéntes gyakorlat volt a nagyböjt megtartása. Aranyszájú Szent János azonban rávilágított, hogy ebből sokszor vetélkedés lett: dicsekedtek azzal, hogy ki hány hetet böjtölt. Talán ez is siettette az egyházi böjti fegyelem meghatározását. Ekkor azonban új veszély jelentkezett: a böjt formálissá válása, a jogászkodó szemlélet, a kibúvók keresése. Azokban az időkben, amikor gyerek voltam, például komolyan értekeztek arról, hogy pénteken szabad-e a túrós csuszára töpörtyűt szórni. És arról is, hogy mennyit: hány darabka nem töri még meg a böjtöt. De vajon igazi böjtölés-e, ha hús helyett fenséges halpaprikást fogyaszt valaki? Ráadásul felmentésben részesültek a nehéz testi vagy szellemi munkát végzők, a betegek, az idősek, az utazók, illetve akik nem a saját asztaluknál étkeztek. Hovatovább alig maradt valaki, akinek böjtölnie kellett.
Amikor 1966-ban, a II. vatikáni zsinat szellemében új szemléletű böjti fegyelem lépett életbe, az terjedt el róla az egyházi közvéleményben, hogy „már lehet pénteken húst enni”, és a szigorú böjti napokon „csak egyszer lakhatunk jól.” Ezért először nem is értettem azt a holland urat, akivel akkoriban találkoztam, és arról „panaszkodott”, hogy a zsinat óta mennyire nehezebb lett katolikusnak lenni. Példaként arra hivatkozott, hogy azelőtt pontosan lehetett tudni, mit ehetünk és mit nem pénteken és böjti napokon, most meg át kell gondolni, hogyan, miben böjtöljünk?
Az egyház 1966 óta azt kéri tőlünk, hogy a pénteket, Krisztus kereszthalálának napját tekintsük egész évben bűnbánati napnak, és bűnbánatunkat a húsfogyasztás mellőzésével vagy más arányos módon fejezzük ki Istennek. Hamvazószerdán és nagypénteken pedig úgy böjtöljünk, hogy nem fogyasztunk húst és háromszor étkezünk, de csak egyszer a szokott mérték szerint.
A böjtnek tehát bűnbánatunkból, Isten iránti szeretetünkből kell fakadnia. Lemondásunk pedig akkor tetszik Istennek, ha a másoknak való adakozással és imádsággal társul. Ezért van, ahol a helyi egyházak a böjti napokon gyűjtik a megspórolt kosztpénzeket, hogy az adományt karitatív célra fordítsák, vagy szerény rántott levest mérnek ki tartalmas, gazdag levesek éttermi áráért ugyanezen célból.
Bűnbánati napokon korlátozhatjuk televíziózásunkat, megfékezhetjük pletykás hajlamunkat vagy megtagadhatjuk kényelemszeretetünket. Próbáljuk meg türelemmel viselni a nehezen elviselhetőket. Bűnbánatunk jele lehet az is, hogy pénteken nem dohányzunk, vagy autó helyett közösségi közlekedéssel utazunk.
Az evangélium a böjt igen érdekes szempontjára világít rá. Jézustól egyszer azt kérdezték: „Miért nem böjtölnek a te tanítványaid?” És nem biztos, hogy értették a Mester válaszát: „Csak nem böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény? Amíg velük a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek.” Mi már értjük, hogy a vőlegény Krisztus. Jézus válasza nem csak arra figyelmeztet, hogy a böjt az idők végezetéig nem maradhat ki az életünkből – hiszen láthatóan nincs velünk a Vőlegény –, hanem arra is, hogy a böjt alkalmassá tesz bennünket Jézus egyre hatékonyabb keresésére, az imában, szentségekben való megtalálására.
