Zsille Gábor

Ki­mon­dot­tan ked­ve­lem az ős­er­dő­ben ját­szó­dó ka­land­fil­me­ket, és ez­zel bi­zo­nyá­ra nem va­gyok egye­dül. Gyor­san hoz­zá­te­szem: el­ső­sor­ban nem az Indiana Jo­nes-fé­le ál­misz­ti­kus, szel­lem­tör­té­ne­ti katyvaszba már­tott, min­den­fé­le szá­mí­tó­gé­pes trük­kök­kel te­le­pa­kolt ame­ri­kai mo­zik­ra gon­do­lok…

A hét ze­ne­szer­ző­je

Az egyik leg­ki­vá­lóbb né­met ba­rokk ze­ne­szer­ző, Georg Philipp Te­le­mann (1681—1767) arc­kép­ét min­den ön­kép­ző­kö­ri he­lyi­ség­ben kö­te­le­ző­en ki kel­le­ne rak­ni a fal­ra: tíz­éves ko­rá­ra hi­va­ta­los ze­nei ok­ta­tás nél­kül, ön­szor­ga­lom­ból meg­ta­nult zon­go­ráz­ni, he­ge­dül­ni, fu­ru­lyáz­ni és ci­te­ráz­ni. Mi több, ti­zen­két éve­sen ope­rát kom­po­nált. Né­hány év­vel ké­sőbb nagy ván­dor­lás­ba kez­dett: rö­vi­debb-hos­­szabb ide­ig élt Lip­csé­ben, Hal­lé­ban, a mai Len­gyel­or­szág te­rü­le­tén, Ham­burg­ban és Pá­rizs­ban — hogy csak a fon­to­sabb hely­szí­ne­ket em­lít­sük. Ilyen moz­gal­mas élet­út mel­lett nem cso­da, hogy tíz­éven­te meg­ír­ta az ön­élet­raj­zát, ös­­sze­sen há­rom al­ka­lom­mal. A Bar­tók Rá­dió gon­do­san szer­kesz­tett so­ro­za­tá­ban ezen a hé­ten Telemann mun­kás­sá­gá­val (több mint há­rom­ezer ze­ne­mű­vet al­ko­tott!) is­mer­ked­he­tünk, az el­ső rész cí­me: A koz­mo­po­li­ta.

Fran­cia kri­mi (1985)

A fran­cia bűn­ügyi tör­té­ne­tek ked­ve­lői jól is­me­rik a nagy­sze­rű ren­de­ző, Luc Besson mun­kás­sá­gát. El­ső film­je, az „Élet­ha­lál­harc” cí­mű, 1983-ban for­ga­tott sci-fi meg­ér­de­melt si­ke­re után két év­vel a pá­ri­zsi met­ró alag­út­rend­sze­ré­be va­rá­zsol­ta a né­ző­ket, kü­lönc fi­gu­rák és pi­ti bű­nö­zők vi­lá­gá­ba. A fran­cia film­ipar ál­ta­lá­ban ön­erő­ből, ho­ni kö­tő­dé­sű szí­né­szek­kel old­ja meg a fel­ada­to­kat, s ez most sem tör­tént más­kép­pen: a fő­sze­re­pet a New York­ban szü­le­tett gall te­het­ség, Christopher Lambert kap­ta — en­nek az ala­kí­tás­nak kö­szön­he­tő­en vált vi­lág­hí­rű­vé. Az ügy­nök sze­re­pé­ben Besson má­sik fel­fe­de­zett­je, Jean Reno lép elénk, Helenát pe­dig a gyö­nyö­rű Isabelle Adjani kel­ti élet­re. A film kü­lön ér­de­kes­sé­ge, hogy Enrico sze­re­pé­ben ez­út­tal szí­nész­ként is elénk áll Besson al­ko­tá­sa­i­nak ál­lan­dó ze­ne­szer­ző­je, Éric Serra.

Sváj­ci kon­cert­film

Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb víz­tük­re, a Gen­fi-tó part­ján fek­szik Cully te­le­pü­lés, ahol 1983 óta min­den ta­vas­­szal ran­gos jazz­fesz­ti­vált ren­dez­nek. E me­sés kör­nye­zet­ben lé­pett fel mai kon­cer­tünk fő­hő­se, az ame­ri­kai-fran­cia jazz­éne­kes­nő, gi­tá­ros és dal­szer­ző, Madeleine Peyroux. Klasszi­kus csen­gé­sű he­lyen, a Ge­or­gia ál­lam­ban ta­lál­ha­tó Athensben szü­le­tett, hat­éves ko­rá­tól New York­ban ne­vel­ke­dett, vé­gül fran­cia édes­any­ja ol­da­lán, Pá­rizs­ban vált fel­nőt­té. Pá­lyá­ját ut­ca­ze­nész­ként kezd­te (pon­to­sab­ban ele­in­te csak pénz­gyűj­tő­ként ka­la­po­zott egy ut­cai ze­ne­kar­nak), el­ső önál­ló le­me­ze hu­szon­két éves ko­rá­ban je­lent meg, és a Ti­me ma­ga­zin „az év leg­iz­gal­ma­sabb do­bá­sá­nak” ne­vez­te. Má­so­dik szó­ló­le­me­ze (je­len­leg öt­nél tart) nyolc év­vel ez­előtt még na­gyobb si­kert ara­tott: egy­mil­lió pél­dány kelt el be­lő­le.

Beszélgetés Ferenczi Györggyel

Mind­ös­­sze hu­szon­hét évet élt köl­tőnk, Gérecz At­ti­la (1929—1956) ne­ve örök­re egy­be­forrt az 1956-os for­ra­da­lom­mal. Nem­ze­ti ün­ne­pünk al­kal­má­ból a Du­na Te­le­ví­zió Tálentum cí­mű so­ro­za­tá­ban (kedd, 19.30) is­mét meg­te­kint­het­jük a ró­la 1999-ben ké­szült em­lék­fil­met. Pacskovszky Jó­zsef ren­de­ző al­ko­tá­sá­ban Gérecz At­ti­la ver­sei, más köl­tők őt idé­ző mű­vei és kor­tár­sak em­lé­ke­zé­sei hang­za­nak el. Az idei for­ra­dal­mi meg­em­lé­ke­zés­hez kap­cso­ló­dó új­don­ság, hogy a Hang­zó He­li­kon so­ro­zat­ban né­hány nap­pal ez­előtt meg­je­lent a Rackajam együt­tes új le­me­ze, ame­lyen ál­ta­luk meg­ze­né­sí­tett Gérecz-verseket hall­ha­tunk. A ze­ne­kar ve­ze­tő­jét, Ferenczi György száj­har­mo­ni­kást, he­ge­dűst a vér­ta­nú köl­tő­ről kér­dez­tük.

A jazz nap­ja­ink ma­gyar szó­ra­koz­ta­tó­ipa­rá­ban egy­ál­ta­lán nincs elő­tér­ben — bár az utób­bi évek­ben két­ség­te­le­nül ér­zé­kel­he­tő né­mi elő­re­moz­du­lás. A tö­meg­ter­melt slá­ger­ze­ne, a tingli-tangli playback dal­la­mok túl­sú­lya a mé­di­á­ban per­sze meg­in­gat­ha­tat­lan: a jazz a ma­ga igé­nyes­sé­gé­vel nem le­het ko­moly ver­seny­társ. A ma­kacs köz­fel­fo­gás sze­rint e ze­nei mű­faj csak egy szűk ré­teg­re tar­to­zik, eset­leg hát­tér­ze­né­nek hasz­nál­ha­tó egy flan­cos ét­te­rem­ben, az ud­va­ri­as­sá­gi tár­sal­gást foly­ta­tó, jól fé­sült üz­let­em­be­rek dísz­le­te­ként. S va­jon mi­ért? Az ut­ca em­be­re nem kés­le­ke­dik az in­dok­lás­sal: „Hát azért, mert a jazz az olyan izé, meg han­gos, meg fu­ra, meg min­den, na, szó­val el­vont.” (Ál­ta­lá­ban azt ne­vez­zük el­vont­nak, amit nem ér­tünk, és nem is aka­runk meg­ér­te­ni.)

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Aki hi­va­tá­sá­nál fog­va (pél­dá­ul üze­mi or­vos­ként, bü­fés­ként) éve­ken, év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül kí­vül­ál­ló­ként fi­gye­li egy-egy kö­zös­ség min­den­nap­ja­it, vé­gül tö­ké­le­te­sen meg­is­me­ri az adott em­be­rek éle­tét — ta­lán még töb­bet is tud ró­luk, mint ők ön­ma­guk­ról… Egy-egy te­le­pü­lés plé­bá­no­sa is hi­te­les ké­pet kap a he­lyi tör­té­né­sek­ről, lel­ki moz­za­na­tok­ról. Az 1956-os for­ra­da­lom ti­zen­há­rom nap­ja so­rán — ki­csi­ben — ugyan­ez tör­tént a pes­ti Mik­száth té­ri pi­a­ris­ta rend­ház­ban la­kó szer­ze­te­sek­kel is: szo­bá­juk ab­la­ká­ból tö­ké­le­te­sen meg­fi­gyel­het­ték a rá­dió szék­há­za kö­rü­li tör­té­né­se­ket. Már­pe­dig a kör­nye­ző ut­cák­ban he­ves har­cok foly­tak, te­hát a ke­gyesren­di ta­ná­rok az ese­mé­nyek sű­rű­jé­ben érez­het­ték ma­gu­kat. Barlay Ta­más film­je e zárt, „osz­tá­lyi­de­gen­né” nyil­vá­ní­tott kö­zös­ség szem­szö­gé­ből mu­tat­ja be tra­gi­kus for­ra­dal­mun­kat.

Fran­cia kon­cert­film

Aki szí­ve­sen ta­lál­ko­zik „nagy öre­gek­kel”, rá­adá­sul em­lék­szik a hat­va­nas évek vé­gén be­rob­bant John Mayall’s Bluesbreakers együt­tes­re, e kon­cert ked­vé­ért bi­zo­nyá­ra le­te­le­pe­dik a kép­er­nyő elé. A mos­tan­ság ki­es vi­dé­ki bir­to­kán, Suffolkban la­kó an­gol úri­em­ber, Mick Taylor (1949) ugyan­is John Mayall ban­dá­já­val vált is­mert­té, ké­sőbb pe­dig a Rolling Stones gi­tá­ro­sa­ként foly­tat­ta. 1974 óta a ma­ga út­ját jár­ja, szám­ta­lan ze­nész ol­da­lán ké­szí­tett le­me­ze­ket, mi­köz­ben per­sze szó­ló­kar­ri­er­jét sem ha­nya­gol­ta el. A Rolling Stone szak­ma­ga­zin idén köz­zé­tett lis­tá­ján be­ke­rült min­den idők száz leg­fon­to­sabb gi­tá­ro­sa kö­zé — az már a szer­kesz­tők tit­ka, hogy mi­ért ép­pen a har­minc­he­te­dik he­lyen… Ez­út­tal sa­ját ala­pí­tá­sú együt­te­sé­vel lép elénk, a New Morning (Új reg­gel) el­ne­ve­zé­sű, ran­gos pá­ri­zsi jazz­klub­ban.