Tóth Sándor

Erfurtban, a virágok városában, a Domhügel Szent Szevér-templomában arra a XX. századi szoborra lettem figyelmes, amelynek talapzatára ezt írták: Cor Jesu – Jézus Szíve. Ülő szobor, a mi falusi népünk így nevezi: Szomorú Jézus. Több zarándokhelyen találkozni vele. Teológus kísérőm sejtette, hogy megkérdezem, miért ez a titulusa, ezért gyorsan közbevágott: a modern Jézus Szíve-teológia az ikonográfiában már így ábrázolja az „igazság kútfőjét”. A szív a teljes ember jelképe a Bibliában…

Kertek ünneplőben. Zöldágak. Az erdő magányát megszenteli az esthajnalcsillag. Fölemelkedés az óra, amikor fehér köveken tartok a templom felé. A torony várja idejét harangjával. Falusi kép. Ahol élek, csöndesek az utcák. Erdő alá futnak, s a szemben jövő fiatalok a messze elhagyott éveket egy pillanatra visszahozzák; falusi szokások szép rendjét dalolásban, karöltött szerelemben, barátságok hídján.

Elhinném, idős költőt olvasok: „eresz alól leseprűzött fészkek, / agyagos morzsái az egésznek / és csak árnyak maradtak helyettük – / amit kerestünk, sehol se leltük”. A kötet címadó verséből való sorok, melyeket harminc-egynéhány éves poéta vetett papírra. Záró vers, foglalata annak, amit az eddigi évek megraboltak. „Istenem, ha mindenre emlékeznék!” – sóhajt fel másik versében (De hol az a toll), s a végén tapasztalt bölcsességgel ezt írja: „boldogok, akik felejtenek”. Sejtetés ennyi is, hogy a fiatal költőnek elővételezte hangját a próbás élet, mintegy a fülébe dúdolta már a bölcsőben: ezt kell hangszerelnie. Szólamokba, motívumokba foglalnia.

Lángnyelvek ünnepén mi másra gondolhat az ember, ha nem a tűzre. A Lélek kiáradása ehhez az elemhez költődik. A XII. századi szerzetesnő: Szent Hildegárd ilyen kifejezéseket használ énekében: Isten lelkének tüze (ignis), szeretet tüzelője, és ezt is olvassuk: tiszta forrás. Óhatatlanul a másik elemre, a vízre irányul az asszociációs figyelem, főleg, ha egy másik himnuszszerző, a francia Róbert király sorait idézzük: „Jöjj, Szentlélek-isten, jöjj (…) boldogító égi tűz! (…)/ Mosd, amit a szenny belep, / öntözd, ami eleped…”

Kilencven esztendő virág és ünnep annak, aki minden pillanatban az életet választja. Magyar Kornélné – Emmyke lapunk egyik legrégebbi munkatársa ezt érezheti gazdag tartalmú jubileumán. Meghívása az életre az anyának, a nagymamának, a munkájában is erős aszszonynak szól – kezdettől. Az Új Ember kiadói szolgálatában évtizedekig példásan tanúsította hűségét. Tudta, hogy amit az írott szó terjesztésében képvisel, a lélek benső csarnokában, az az otthont őriző tűzhelynél, a gyermekek nevelésében is ugyanazt jelenti: nem vagyunk olyan messze Istentől, hogy létünk partjai szüntelenül ne az Ő hangját visszhangoznák.

A gyöngyvirág az egyik kedvenc virágom. A májusi vadvirág. Szerénysége, eleganciája fogva tart. A forrt leplű, harang alakú, bókoló virágok gyöngyfürtben nyílnak. Gyöngyvirágos tölgyesek, kik őrzitek e tenger-fehérséget, mit mondanátok, ha éreznétek a simogató illatot?

Ekként járogatok zsenge-zöld fák között, és egy ideig magam sem tudom, miért, május Királynője jut eszembe, amikor rózsaligetek mondanak róla égi történetet. Nos, egy XVIII. századi népének miatt, amely a folklórban is ismert. Egyik sora Máriát ekként szólongatja: „Boldog mennyországnak drága gyöngyvirága – vigyázz reánk.” Lehet, hogy nem evangéliumi „esztétika”, de a legkedvesebb érzésből fakad, és az „evangéliumi vonás” valamiként jelen van benne, a „jézusi vezetésével”.