Elemek páros egységében, a kozmikus összetartozás fizikával is igazolt valóságában szókincsünk szegénysége miatt aligha lelünk más fogalmakat a megszokottaknál, ha transzcendens tartalmukat akarjuk kifejezni. Figyelmet érdemel a fiatal kortárs költő, Halmai Tamás himnusznak beillő verse, A szeretet kalandja, misztikus üzenetével: „szó nélkül szolgál szavakat / aki hallgat a csendre”. A címben a kaland telitalálat a Lélek-kiáradás művében/ művészetében. Nem mai értelemben jelentkező „divatosságával”, hanem a keresztény teológia lételméleti gazdagságával, mozgalmasságával, ami kifejezi: a kereszténység nem megmerevedett struktúra, hanem folyton cselekvő „isteni mű”, amelyben a csendnek is alkotó szerepe van. Hildegárd azt írja a lélek-tűzről, hogy „szent vagy, ki a formákat élteted”, idézett kortárs költőnk a szeretetre mutat: általa „az alaktalan testet ölt”.
Bibliai jelképtartalmakat vizsgálva az elemek rendjében a tűz és a víz a cselekvések kifejezője, nemegyszer fokozati különbséggel. Egyetlen példa: János vízzel keresztelt, Jézus „Szentlélekkel és tűzzel”. Ez a tűz a megtisztulásé, az embert Isten felé fordítja. A megtisztulás pedig Isten országának beteljesedése. És a víz? Százszor meggondolkodtatott már János örömhíréből a történet: Jézus Jeruzsálemben a sátoros ünnep „utolsó nagy napján” a templomban hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta – fűzi hozzá a szeretett tanítvány. Ezen a napon volt a vízmerítés szertartása, amikor a Siloe-forrás vizét a pap az égő áldozat oltárához öntötte, és Izajást idézte: „Örömmel merítek majd vizet az üdvösség forrásaiból.”
Az evangélikus testvéregyház lelkészi szakfolyóiratának, a Lelkipásztornak mostani májusi számában Farkas Etelka lényegbe látó sorokat szán pünkösd ünnepének, amelynek kulcsszava az „örök életre buzgó víz forrása”. Az ismert jánosi részlet 7. fejezetéhez társul. A meditatív szerző itt a szamaritánus asszonyról ír, aki üres korsóval ment Jákob kútjához. Jézus tőle kérte: „Adj innom.” Aztán az asszony mondta ugyanezt, miután hallotta a jézusi szavakat: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kérnél tőle, s ő élő vizet adott volna neked.”
„Honnan ömlenek ezek a folyamok? Mi az ömlésirány? És meddig ér el? Meddig tart a hömpölygése? Mit végez el útja során, kit hogyan sodor?” – kérdezi Farkas Etelka, és így folytatja: „Szó sincs (a jánosi történetben) szélzúgásról, lángnyelvekről, ezreket megtérítő apostoli igehirdetésről. Ám a történet minden egyes fordulatában pünkösd készül a felszínre törni.” S éppen az „örök életre szökellő forrás” által, amely – mint olvassuk a szerzőnél: „Olyasvalaminek a kezdete lesz, ami nem jut nyugvópontra (…), hanem aktív, lüktető, eleven marad.”
Így találkozik tűz (lángnyelv) és vízforrás, a két „ellentétes” elem, amely egyazon ajándékozásban a megtisztulás, a megismerés, a hit és a szeretet eszköze. Egy pohár vízről írja a hitben gyötrődő Szabó Lőrinc: „Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű! / (…) voltam én is, és leszek még, / mint te, olyan egyszerű?”
Ez pünkösd Lelke: az egyszerűség, az értelem megváltása. A költő így zárja versét: „Jöjjetek igaz imák: / jó vizek, öntözzetek meg, / és kit oly rosszul szeretlek / válts meg, égi tisztaság!” Test és szellem együttesében, az egyszerű és az érdemes valóságában az ember látni akar földi szemmel, értelemmel; a jóságot, a szépséget, a gyengédséget keresi, az „abszolútot a végességben”, s mindehhez azt a fogalmi készséget, amely ritkán fejezhető ki szóval/ szavakkal, legföljebb képekkel – jelképekkel.
Az élet „víz fedélzetén” némán kell kérni a Lélek hét ajándékát, Isten „jobb kezét”, ahová nevünket írta.
