Török Csaba

Isten szabadítása (Lk 5,1–11)

Szerző:

A Biblia üzenete

Lukács elevenen beszéli el vasárnapi perikópánk történését. Jó idővel a hangosítás kitalálása előtt Jézus beszáll egy bárkába, amelyet kissé beljebb löknek a parttól, hogy így kihasználja a természet adottságait. Hangja a víz felszínén szétterülve eljut a tömeghez, amely köréje sereglett. Hirtelen akadt segítője egy Simon nevű férfi: az ő bárkájából beszél, ő az, aki megszakítva napi rutinját, a hálók megtisztítását, leküzdi fáradtságát, a fogás elmaradása miatti kedvetlenségét, és zokszó nélkül megteszi, amit Jézus kér tőle. Nem sejti, hogy abban a pillanatban, amikor odaadja bárkáját és ellöki a parttól, amikor hátrahagyja a mindennapok megszokott munkálkodását, megváltozik az élete. Ami először a tettek szimbolikus szintjén történik, teljes lényét magába fogja vonni. Bárkája, vagyis megélhetése, teljes emberi sorsa Krisztusé lesz. Ellökődik a parttól, azaz a biztos egzisztenciától, kilép az emberi élet otthonosságából, hogy magával ragadja őt a tenger.

Hiszek

Szerző:

A megújulás ideje

A hit közösséget jelent Istennel, az egyházzal és a másik emberrel – elmélkedtünk róla a múlt alkalommal. A közösség hite formálja személyes hitünket. Vajon ez azt is jelenti, hogy a kezdetben nagyon is ránk jellemző hit idővel uniformizálódik, „méretre lesz igazítva”? Besorolódunk a nagy hadseregbe, ahol egyenruhában, egyenfrizurával, egyenideológiával harcba indulunk? Bizony, fennáll a kísértés, hogy így tekintsünk az egyházban megélt hitre, s hogy azt az egyén kollektivizálásának, a személyesség háttérbe szorításának tartsuk. Ám miként lehetséges akkor, hogy a hit mégis minden egyes hívő legdrágább kincse? Szerethetünk-e valamit, ami felold, bizonyos értelemben megszüntet minket?

Hiszünk

Szerző:

A megújulás ideje

Előző írásainkban – legalábbis alapvonalaiban – igyekeztünk megmutatni, miként tartozik hozzá a hit az ember legszemélyesebb valójához, miként válik belső és személyes cselekedetként életünk szívévé. Mégis azt kell mondanunk: a hit úgy személyes, hogy közben ízig-vérig közösségi valóság.

Először is azért van ez így, mert a hit nem egyszerű „tudomásvétel” Istenről, hanem találkozás vele. Hinni nem azt jelenti, hogy tudok Istenről, vagy hogy ismerem parancsait. „Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek” (Jak 2,9). Ha a hitben csak az ismeretet, a tudást, a tapasztalást akarjuk látni, akkor hasonlóak lehetünk a „gonosz lelkekhez”, vagyis azokhoz, akik mindent tudnak Istenről, amit egy teremtménynek tudnia lehet, ám (épp a lázadás, a bűn okán) nincsenek közösségben vele.

Ahogy Isten szeret Lk 2,41–52

Szerző:

A Biblia üzenete

Az a szülő, aki már megélte, mit jelent egy bevásárlóközpontban, nagy tömegben egy pillanatra szem elől téveszteni a gyermekét, megérti a féltést és szorongást, amelyet Mária és József érezhettek, amikor nem találták Jézust a hazafelé tartó zarándokmenetben. Három napig keresték, mire ráakadtak Jeruzsálemben, a templomban. A szülői szeretet háromnapos keresztre feszülése volt ez.

Jézus hite

Szerző:

A megújulás ideje

Hitt-e Jézus? A kérdés furcsának hat, mégis jogos. Hiszen ha komolyan vesszük a hitvallás tanítását a megtestesülésről, arról, hogy Krisztus „valóságos Isten és valóságos ember”, akkor nem kerülhetjük ki annak vizsgálatát, hogy a hit, ez a mélyen emberi valóság miként mutatkozott meg Jézus életében.

A klasszikus teológiai válasz viszonylag egyszerű: mivel Krisztus valóságos Isten, ezért nem rendelkezhet olyasféle hittel, mint mi, emberek. Kiben is hihetett volna, ha ő maga a Szentháromság második személye? Még ha emberré lett is, értelmes-e azt mondani, hogy Isten hitt önmagában? Tiszta és világos beszéd.

Csakhogy ha kicsit nagyobb érzékenységgel közelítünk a kérdéshez, s a valóságos ember pólusát is legalább oly súllyal helyezzük a mérlegre, mint a valóságos Istenét, akkor máris más a helyzet.

Amikor a mindenség megremeg Mk 13,24–32

Szerző:

Kétezer év telt el azóta, hogy az evangélium megszövegezést nyert, ám a világvégével kapcsolatos mondatai ma is megérintik az embert: „A mindenséget összetartó erők megrendülnek.” Az ember, aki a tudomány révén kutatja a világot, rendre felfedezi azokat a törvényszerűségeket, amelyek a kozmoszt irányítják. Ezek a törvények (amelyek közül nem egyet mindannyian megtanultunk iskoláskorunkban) hatalmasak, olykor ésszel alig felérhetők, mégis biztosítanak számunkra egyfajta otthonosságot az univerzumban: még mélyebben megismerhetővé, kiszámíthatóvá, kezelhetővé, akár még uralhatóvá is teszik azt. A görögök ezért is nevezik a mindenséget kozmosznak, vagyis rendezettnek.

Program a jövőre?

Szerző:

Örömhirdetés – ma

Merre visz a jövő útja? Mi vár ránk? Hányszor kérdezzük ezt önmagunktól! Ahogy cikksorozatunkban láthattuk, a média világában nem is olyan ködösek a jövő kontúrjai: kiszámítható hatásmechanizmusok, emberi magatartásformák, a technikai fejlődés koordinátái jelölik ki az irányt, amely felé a társadalmi kommunikáció halad. Bár ez is izgalmas kérdéskör, még inkább elevenünkbe vág egy másik: mi módon viszonyuljon az egyház mindehhez? Amikor az emberi beszéd, írás, képiség klasszikus sémái átalakulnak, az evangélium kommunikáció általi átadásának keretei lényegileg megváltoznak, merre lépjünk? Milyen célt tűzzünk magunk elé?

Miért mondunk nehezen igent a hitre?

Szerző:

A megújulás ideje

A választott címben mintha vitatkoznánk előző írásunkkal, amelyben arról elmélkedtünk, miért vágyik a hitre a mai ember. Ez a feszültség mégis valós. Akarunk hinni, de nem szeretnénk elfogadni, hogy más mondja meg, miben higgyünk. Érezzük, hogy egyedül kevesek vagyunk, kell a fogódzkodó, ugyanakkor ahhoz már túlságosan önközpontúak vagyunk, hogy elviseljük, ha valaki más mutatja meg a mit és a hogyant. Ennek az állapotnak a kifejeződése a közvélemény-kutatásokból jól ismert szófordulat: „a maga módján vallásos”. Ha belegondolunk, ez maga az önellentmondás: hiszen hinni azt jelenti, meghajolni, elfogadni, megbízni, ráhagyatkozni valamire, de még inkább valakire, akit elfogadok magamnál nagyobbnak. Hogyan tehetném ezt meg a „magam módján”, vagyis úgy, hogy közben végig önmagamra figyelek? A tapasztalat azt mutatja, mégis megkíséreljük ezt a lehetetlent.