Amikor a mindenség megremeg Mk 13,24–32

A legnagyobb félelem éppen ezért nem az, hogy itt-ott zavar, előre nem látott esemény vagy működési rendellenesség lép fel a fizikai világban. Ez bármikor megeshet, de az ember képes felülemelkedni rajta. Ám mi történik akkor, ha a mindenség alapvető törvényszerűségei mondják fel a szolgálatot? Ha az univerzum mindeneket átható erőhatásai roppannak meg? Hogyha a világegyetem darabjaira hullik? Ez tulajdonképpen a káosz állapota.


Bár minden egyes pusztulásban, személyes emberi módon: halálban átéljük a káosz közelségét, a világ kereke azért mégis forog tovább, a rend, a kozmosz győz a káoszon. Jézus azonban arról az állapotról szól, amikor a teljes kozmoszt maga alá gyűri a káosz. Sajátos módon fogalmaz: „amikor a gyötrelmek véget érnek”, vagyis amikor az ember túljut azon, amit a legnehezebbnek vélt, akkor csap le rá (és az egész létező valóságra) a rettenetes és döbbenetes pillanat.

A Szentírás felteszi a kérdést: „Nagy az Úrnak napja, igen félelmetes. Ki állhat meg színe előtt?” (Jo 2,11). A Jelenések könyvéig zúg a visszhangja ennek a megrendítő kérdésnek: „Ki állhat meg?” Dies irae, dies illa, ez a rettenetes harag napja, amelynek idejét egyedül az Atya ismeri.

A hívő ember számára azonban mindvégig megmarad egy mélységes és minden borzalmas képnél hatalmasabb remény: aki mindebben az univerzumon végigsöprő erőmegnyilvánulásban cselekszik, maga az Isten. Az Isten, akinek irántunk való szeretetét már megismertük és befogadtuk a hitben. Az Isten, aki imádkozni tanított minket: „Mi Atyánk!” Az Isten, akinek szava a teremtés kezdetén a semmiből létrehívta a teremtett világot, aki a káosz erői fölött trónolva szétválasztotta a fényt és a sötétet, a nappalt és az éjszakát, a szárazakat és a vizeket, a földet és az eget. Amikor „a mindenséget egybetartó erők megrendülnek”, amikor a káosz látszólag felemészt mindent, az ő szava akkor is áll: „A folyók hallatják, Uram, zúgásukat, a vizek hallatják dübörgő hangjukat. Hatalmasabb, mint sok víznek zúgása, hatalmasabb, mint a tenger morajlása, mindennél hatalmasabb az Isten a magasságban” (Zsolt 93,3–4). Amikor minden megroppan, amikor a mindenség megremeg, amikor „ég és föld elmúlnak”, akkor visszavonhatatlanul bebizonyosodik: „Az én igéim soha el nem múlnak”.