Isten szabadítása (Lk 5,1–11)

 

Nem tudni, miről prédikált Jézus. Minden bizonnyal folytatta az előző fejezetben megkezdett gondolatokat, újra elmondta, amit már a názáreti zsinagógában is: közel az Isten szabadítása, általa és benne az ország örömhíre hangzik fel, s ez megváltoztatja az emberek életét: Krisztus legyőzi a gonoszt és kiűzi az emberből, meggyógyítja a betegeket, megtisztítja a leprásokat, látóvá teszi a vakokat. Benne beteljesedik az Írás (Lk 4,21).


 

A tanítás végén Jézus odafordul Simonhoz: „Evezz a mélyre!” A bárkának, amely Jézusé lett, amelyet már ellöktek a parttól, meg kell indulnia a mélység felé. Az ember számára ez jelentheti a bizonytalant, a félelmeset, vagy akár – az egész éjszakai meddő fáradozás után – a kudarc lehetőségét is. A Simonhoz intézett felszólítás a prédikáció szerves része: hallottad, hogy az Isten örömhíre felhangzott, hogy a szabadító és megváltó erő itt van. Hiszed-e? Elindulsz- e? Engeded-e, hogy a bárka, amely egy időre már Jézusé lett, most teljesen az ő parancsának engedelmeskedjen? Rábízod-e magad, hogy csónakod elérje a mélységet?

A csoda ugyanígy beszédes, a puszta halfogáson túli jelentéssel bír. Ha életedet odaadod Istennek, ha megteszed, amit kér, ha benne bízva elhagyod a biztosat, az ismertet, nincs mitől félned. Tudja ő, hová akar küldeni téged. A csodálatos halfogás vár rád! Félelem van benned? „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Péter meghívása a hit pillanata. A mi életünkben is van ilyen. Félünk? Nem adjuk fel a part biztonságát? Nem éri meg az a ragaszkodást! A mélységekre evezve Isten végtelen gazdagsága vár ránk.