Schmidt Egon

Megálltam egy tölgyfa előtt, és hirtelen nem tudtam, miért tűnik olyan ismerősnek. Aztán eszembe jutott. Persze, hogy ismerős, hiszen azon a májusi reggelen, amikor ugyanitt jártam, ez a most kopaszon álló fa ugyan zöld volt, de egy magas ágán egészen kiváló hangú énekes rigó dalolt. Amikor megtaláltam a távcsővel, felém fordulva ült, és én elhitettem magammal, hogy egyedül nekem énekel. Addig hallgattam, amíg be nem fejezte egyszemélyes koncertjét, és rézsút repülve el nem tűnt a bokrok között.

Ősszel és télen időnként körbejárok a Hajógyári-szigeten. Látogattam korábban tavasszal is, de amióta a Sziget Fesztivál sátrainak helyet készítve kiirtották a bokrokat a fák alól, és ezzel eltűntek onnét a szépen csattogó fülemülék, az éneklő barátkák és vörösbegyek, máshol hallgatom őket. A vashídról néhány tőkés récét és két szárcsát láttam. A tőkések a parton ültek és nyakukat behúzva pihentek, a szárcsák úszkáltak, néha felcsíptek valamit a felszínről. A kis ág mentén álló hatalmas nyárfák egyikén nagy fakopáncs kopogott. Könnyű volt megtalálni a levél nélküli ágak között.

Legutóbb tavasszal sétáltam a martonvásári Beethoven parkban, most, október 18-án vőmmel jártuk be a gyönyörű öreg fákkal tarkállt területet. Nehéz leírni, valamennyire is hitelesen visszaadni azt a pompát, amelyet az októberi lombok színkavalkádja nyújt a szemlélőnek. A Teremtő egyik csodája, ahogyan a zöld levelek életük végén, mielőtt a földre hullanának, fokozatosan vörhenyesbarnára vagy éppen citromsárgára változnak. Tavasszal madárdaltól volt hangos a park, most csak a hulló levelek finom zizegését hallgattam. A fákat sok helyen a koronáig befutja a Hedera, a borostyán, alattuk, a frissen hullott levelek között üdén zöldell a tyúkhúr. Néha feltámadt a szél, és ilyenkor százával sodorta, pörgette maga előtt a színes leveleket.

A Kiskunságban szeptember 7-én felhőtlen kék éggel és harmincfokos hőmérséklettel még a nyár volt az úr. Andris fiammal és Sós Endre barátunkkal reggel érkeztünk Apaj-pusztára. Bugyit elhagyva az úttól távolabb tizenöt túzok állt, a vezetéken szalakóta ült, a magasból a vonuló gyurgyalagok „prü-prü”-je hallatszott. Az út menti bokrokon tövisszúró gébicsek ültek. Ők is útban vannak már Afrika felé, augusztus közepén kezdenek mozgolódni, aztán előbb az öregek, majd a fiatalok indulnak dél felé.

Zöld, de kissé már sárgulni kezdő oázis a főváros kőrengetegében. Az aszály itt sem múlt el nyomtalanul, a levelek már augusztus derekán hullani kezdtek, zöld fű csak az öntözött részeken maradt, és amikor szeptember 2-án reggel elmentem a ginkgó mellett, zöld levelein itt-ott már sárgás futtatás látszott, előjeleként annak az időnek, amikor az egész fa citromsárga ruhában fog pompázni. Kék volt az ég, de a napsugarak már csak langyosan melegítettek, a reggel pedig kifejezetten hűvös volt. Az egyik nagy tisztás közepén zöld küllő ült a földön, és kemény csőrével lyukat vésett a talajba. Főleg hangyákkal él, most is őket kereste, de míg tavasszal teljesen eltűnt a fűben, most a kiégett tisztáson messziről látszott. Megálltam, hogy figyeljem egy kicsit, de nem volt szerencsém, egy férfi jött arra, mire a harkály hangos „klüklü- klü-klü” kiáltással elrepült.

A már reg­gel érez­he­tő ká­ni­ku­lai me­le­get csak a szél eny­hí­tet­te kis­sé, ami­kor jú­li­us 20-án And­ris fi­a­mék­kal a Din­­nyés-Fer­tő­re lá­to­gat­tunk. Fel­nőt­tek a din­­nyé­si kis­gó­lyák, ami­ó­ta utol­já­ra itt jár­tam. Az egyik fé­szek­ben ugyan még csak a szár­nya­it pró­bál­gat­ta az öt fi­ó­ka, de a má­sik már üre­sen állt: a fi­a­ta­lok a kö­ze­li ré­ten sé­tál­tak. A Fer­tő­ben sok a víz, és sok volt a ma­dár is. Fes­tői lát­ványt nyúj­tot­tak a ha­ra­gos­zöld ná­das hát­te­re előtt az ég kék­jét vis­­sza­tük­rö­ző víz­ben ál­ló hó­fe­hér kó­csa­gok; si­rá­lyok úsz­tak, re­pül­tek, a sű­rű­ben cser­re­gő ná­di po­szá­ta éne­kelt.

Haraszthy László és Dénes János barátaimmal június 12-én a Harta közelében lévő Böddiszékhez látogattunk. Meleg nyári idő és sok madár fogadott bennünket. Hartai madarász barátainkkal a megfigyelőtoronynál találkoztunk, onnan indultunk, hogy bejárjuk a területet. Amikor a fodrozódó vizet néztem, eszembe jutott a tavalyi aszályos nyár, amikor minden kiszáradt, és a fehéren izzó, szikes tófeneket tapostuk. A vízen most sok madár úszott. Két hófehér bütykös hattyú mögött feketeszárcsa-csapat ringatózott. Szokatlan látvány, hiszen ebben az időben fiókákat kellene vezetniük.

Kora tavasszal két barátommal tíz fészekodút helyeztünk ki széncinegéknek és csuszkáknak a Farkasréti temetőben. Sajnos nem elég korán. Ősszel kellett volna, a párok ugyanis valószínűleg már jóval hamarabb, februárban kiválasztották költőhelyeiket. Így aztán a mi odúinkban csak egyetlen széncinegepár telepedett meg. Szépen kiköltöttek, és szorgalmasan etettek, néha kétpercenként érkeztek hernyókkal a csőrükben. Vizsgálatok szerint a széncinegepárok naponta átlagosan háromszázhatvan alkalommal hoznak eleséget fiókáiknak, és miután csaknem mindig két-három hernyó lóg a csőrükben, az etetés húszhuszonkét napja alatt több tízezer hernyót és pókot pusztítanak el.