Paksa Balázs

Nagyhét és húsvét – az egyházi év talán legkiemelkedőbb időszakában különös erővel rezonál belső világunk a liturgiában megszólaló gregoriánra, valamint az egyházzene-irodalom nagyjainak, Palestrinának vagy Bachnak idevonatkozó műveire. Hozzátehet-e bármit is e művészi-lelki kincsekhez az utóbbi száz év zenei termése? Ami a nagyheti liturgiát magát illeti, talán kevéssé, ám ami a komoly, összeszedett átelmélkedést, nos, ebben bizonyosan segít a Golgota dicsőítő csoport A kegyelem húrjain, illetve a Helyes_Beat Örökkévaló című, nemrég megjelent albuma.

Aki a rendszerváltozás környékén járt Erdélyben, nem feledi egykönnyen az élményt: a majdani turistainváziótól még érintetlen, fenséges természet, zárványszerűen élő népi kultúra – és repedező paneltömbök, városi nyomornegyedek, vadregényes hegyek között megbúvó, elhagyott gyártelepek, rozsdamarta acélmonstrumok.

Nagyvárosi éjszaka valahol Iránban. Kétségbeesett kiáltozás veri fel a csöndet: menekülni kell a tömbházból, mert mindjárt össze fog dőlni. Itt-ott villanó fények, álmos tekintetek, remegő kéz, tétován mozduló láb. A lépcsőház gyorsan megtelik sürgölődő emberekkel: menteni próbálják szeretteiket és magukat. A kamera ráközelít a közelben dolgozó markológépre, s a tőle minket elválasztó ablaküveg hirtelen megreped. A friss Oscar-győztes,

Nem feltétlenül kell posztmodern alapvetésekben gondolkodnunk a világról és önmagunkról ahhoz, hogy olykor úgy érezzük, menthetetlenül összekeveredik mindaz, ami körülöttünk és bennünk zajlik.

A szocialista kisember sovány vigasza, a hidegháborús Amerika rémálma, majd a tudományos-ismeretterjesztő tévécsatornák sztárja, és azóta is számtalan összeesküvés-elmélet főszereplője – no, vajon ki az? Jurij Alekszejevics Gagarin, az első űrhajós, az egykori szovjet tömb számára maga a nagybetűs világtörténelmi ugrás. S mint ilyen, igazán szokatlan, hogy csupán a közelmúltban készült róla egész estés játékfilm. A hazai mozikban október 20-án bemutatott, pazar kiállítású orosz életrajzi film így több tekintetben is különleges élményt ígért.

Bizony, cudar dolog a magány, főleg ha nincs kivel megosztanod. Ez a graffiti-falakra való, fanyar és elmés mondat kiválóan foglalja össze az új évezred túlcivilizált nyugati emberének létállapotát, s annyi filmtörténeti előzmény után nemrég újabb, szűk kétórányi nagyjátékfilmes kifejtést is kapott.

Mégis mit várjon az ember egy olyan filmtől, aminek a kezdő jelenetében a kötélről nemrég levágott öngyilkos egyszer csak feláll, és bizonytalan léptekkel elsétál a helyszínelők orra elől? Darabolós horrort? Misztikus thrillert? Malgorzata Szumowska lengyel rendező Test (Cialo) című filmje ebből is, abból is átemel egy-egy elemet, legfőképpen mégis egy rendhagyó családterápiáról mesél, megragadó empátiával és kuncogó humorral.