Rozsdamarta

Az előbbiekért lelkesedtünk, az utóbbiak miatt fájt a szívünk, látva a felelőtlen értékpazarlást. Mint minden párhuzam, ez is sántít kicsit, ám az HBO-n március idusán bemutatott, négyszeres Oscar-jelölt A préri urai (Hell or High Water) valami hasonlóval szembesít. Minket is, de legfőképpen Amerika nyugati és keleti partjának nagyvárosi népét.
Nyugat-Texas napszítta vidékén járunk. Egy testvérpár úgy dönt, kirabolja egy kisváros bankfiókját. Majd egy másikét és egy következőét is. Úgy tűnik, egyelőre megússzák: a kisöcsi (Ben Foster) kifejezetten élvezi a mókát, a báty (Chris Pine) viszont figyelmezteti, óvatosnak kell lenniük, különben rossz vége lesz a dolognak. Nem szabad ugyanis szem elől téveszteni a legfőbb célt, teszi hozzá halkan. A film elején a néző még mit sem tud erről a bizonyos célról, csupán annyit lát, hogy a helyi rendőrség hezitálása miatt csakhamar egy elszánt Texas Ranger (Jeff Bridges) ered társával a rablók nyomába. Minden adott tehát egy menekülős bosszúfilmhez. David Mackenzie rendezése azonban letér a neo-westernek szokásos ösvényéről, s egy sokkal összetettebb világot tár fel. Egy olyan világot, ahol a régi erények rég szétmállottak már, s egészen kicsavart, groteszk formában érvényesülnek. A helyi társadalom rothad: gazdasági csőd, széteső közösség, tönkrement életek, kallódás, kilátástalanság. Egyetlen dolog él még, a családi összetartás. A börtönviselt testvérek édesanyjuk tragikus halála után gondoskodni akarnak a gyerekek jövőjéről, tudván azt, hogy az ő nemzedékük már feláldoztatott. Elveszett világ lehet az, ahol kétségbeesés szül gondoskodást. Merthogy a vég nem közeledik, hanem már túl vagyunk rajta – megrázó felismerése ez a film rangerének, s talán épp ez az, ami a legkényelmetlenebbül érinthette a kortárs Amerika jólétbe zárkózó elitjét is. Számunkra mindez sajnos túl ismerős: a kommunista társadalmi kísérlet pusztítását az eastern vadkapitalizmus végezte be, mérgezett földet és roncsolt társadalmat hagyva maga után. Keserű élményünkön pedig nem enyhít, hogy a film egyébként míves mestermunka: hiába a letisztult fogalmazásmód, Taylor Sheridan bravúros forgatókönyve, a remek színészi alakítások, a gyönyörűen fényképezett kopár tájképek, ólomsúllyal nehezedik rá szívünkre az a csönd, ami a ritka beszédű szereplők egy-egy elharapott megjegyzése, a vészjóslóan gyülekező felhők és a kavarodó szél mögött lappang – vagy egy emberélet kioltása után beáll. Süket némaság ez, amely arról suttog, hogy minden elvégeztetett: ami történik, elkerülhetetlen.
Jelzésértékű, hogy épp tíz évvel ezelőtt készült két olyan, szintén balladai hangvételű film, amely hasonló kérdéseken töpreng. Mindkettő Amerika születéstörténetének árnyékos oldalát mutatta be, az „ősbűnt”, amelyre nem építhető erkölcsös újvilág. Paul Thomas Anderson Vérző olaja új embertípust állított elénk: a morális skrupulusok nélküli, hatalomvágyó üzletembert, akinek utódai végül felépítették azt az Amerikát, amelynek elrozsdálásáról szól a filmünk. Micsoda véletlen: ott is, itt is felbukkan az olaj mint egy új korszak ígérete. A ranger pedig éppúgy nem érti, mivé lett körülötte a világ, mint ahogy Tommy Lee Jones nyugdíjas rendőre sem a Coen testvérek Nem vénnek való vidék című alkotásában. Pedig egyszerű: az az erkölcsi rend, amelyben eddig éltünk, rég üres illúzióvá fakult, s közeleg a hatalomváltás. Az eljövendő új rendszer új urainak kénye-kedvéhez pedig alkalmazkodnia kell a kisembernek – ki tudja, hányadszor.