Paksa Balázs

Ame­ri­kai—német bűnügyi film (2002)

Eli Wurman (Al Pacino) új­ság­író­ként ab­ból él, hogy a jó idő­ben van jó he­lyen: el­ső­ként ér­te­sül min­den­ről, csal­ha­tat­lan ér­zék­kel csap le a szá­má­ra lé­nye­ges in­for­má­ci­ó­ra, fél perc alatt meg­szer­vez bár­mit. Ami­kor azon­ban ré­gi ba­rát­ja, Cary Launer (Ryan O’Neal), a szin­tén a ma­ga ere­jé­ből fel­ka­pasz­ko­dott szí­nész­csil­lag meg­ké­ri egy kis el­ta­ka­rí­tá­si mun­ká­ra, még nem sej­ti, mi­lyen rosszul is dön­tött. A sztár kí­nos­sá vá­ló ba­rát­nő­jé­nek (Téa Leoni) „el­tün­te­té­sét” nagy ne­he­zen el­vál­lal­ja, ám egy gör­be éj­sza­ka vé­gez­té­vel ar­ra éb­red, hogy a nő, aki­re vi­gyáz­nia kel­lett vol­na, hol­tan fek­szik mel­let­te. Daniel Algrant drá­má­ja meg­mu­tat­ja, mi tör­té­nik, ha csak egy­szer is rossz idő­ben va­gyunk rossz he­lyen. S csak úgy mel­lé­ke­sen, elénk tár­ja a szó­ra­koz­ta­tó­ipar tes­tet-lel­ket kor­rum­pá­ló vi­lá­gát is.

Hos­­szú az út ha­za­fe­lé, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az if­jú lé­lek a vi­lág­tól meg­szé­dül­ten min­den­be be­le­kap, és min­dent sze­ret­ne, le­he­tő­leg azon­nal. A fi­a­tal­ság el­söp­rő len­dü­le­tét per­sze el­né­ző, cin­kos mo­sol­­lyal nyug­táz­zák a bölcs öre­gek — bár né­ha meg­jegy­zést vet­nek oda baj­szuk alól azok­nak a fi­a­ta­lok­nak, akik má­ra va­la­mi egé­szen más­sá ala­kí­tot­ták az ő kul­tú­rá­ju­kat.

Ha a tö­rö­kök eszünk­be jut­nak, ös­­sze­rán­dul a gyom­runk, de nem is fel­tét­le­nül a fan­tasz­ti­kus (az el­len­fél­nek in­kább ré­misz­tő) in­ten­zi­tá­sú szur­ko­lás, a le­he­tet­lent nem is­me­rő men­ta­li­tás (mely­ből a 2008-as Eb-n is pél­dát mu­tat­tak a vi­lág­nak), ha­nem egy frá­nya bí­rói hi­ba mi­att. Em­lék­szünk még a 2007-es tö­rök—ma­gyar­ra? Gera Zol­tánt egy­szer csak buk­tat­ták a ti­zen­ha­tos vo­na­lán be­lül, a síp­mes­ter azon­ban ti­zen­egyes he­lyett ki­ál­lí­tást ítélt, s ve­lünk egy perc alatt meg­for­dult a vi­lág. A tö­rö­kök­kel is: egy­ből be­rá­mol­tak há­rom gólt a ma­gyar ka­pu­ba. Ilyen drá­mai for­du­lat­ra re­mél­he­tő­leg nem ke­rül sor ma es­te, s mi­re ezek a so­rok meg­je­len­nek, a múlt pén­te­ki észt­or­szá­gi mér­kő­zés fé­nyé­ben ta­lán már bát­rab­ban me­rünk jó­sol­ni, van-e esély ki­jut­ni a bra­zí­li­ai vb-re, vagy a ku­darc­kor­szak hos­­szab­bo­dik még négy év­vel.

Kü­lön­le­ges pil­la­na­tok­ban ki­tá­gul az idő. A film las­sul, a moz­du­la­tok ki­me­re­ved­nek, az agy fel­fo­ko­zott éles­ség­gel ész­lel. S fel­je­gyez min­den pil­la­na­tot. Ti­zen­há­rom nap az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­ben csu­pán röp­ke pil­la­nat, ahogy egy fer­tály­órá­nyi mér­kő­zés is el­vész a sport­kró­ni­kák sta­tisz­ti­kai ada­tai kö­zött. De mi tud­juk, 1956-ban az a ti­zen­há­rom nap és az a bi­zo­nyos mér­kő­zés kü­lö­nös je­len­tő­sé­gű­vé nö­ve­ke­dett.

Az East együt­tes de­bü­tá­ló iker­al­bu­ma ma már biz­tos részt­ve­vő­je a ma­gyar rock­tör­té­net leg­jobb­ja­it fel­vo­nul­ta­tó lis­ták­nak. A nyolc­va­nas évek ele­jén, ami­kor az an­gol­szász prog­res­­szív rock­di­no­szau­ru­szok jó­részt ki­hal­tak (vagy ön­kén­tes szám­űze­tés­be vo­nul­tak, eset­leg popbizniszre vál­tot­tak), s együtt hó­dí­tott a punk és az új­hul­lám, iga­zi fel­üdü­lés volt hall­gat­ni a Sze­ged­ről in­dult ze­ne­kar Já­té­kok és Hű­ség cí­mű le­me­ze­it. A szel­lős, improvizatív jazz rock ha­mar rá­ta­lált a kö­zön­sé­gé­re, s bár az East az­óta sok­fé­le fel­ál­lás­ban újabb le­me­ze­ket is ki­adott, az utó­kor leg­in­kább a kez­det ze­nei-mű­vé­szi iker­csú­csa­it jegy­zi. Var­ga Já­nos, a for­má­ció gi­tá­ro­sa ma­nap­ság si­ke­res szó­ló­pá­lyát épít. Tá­vo­li né­pek ze­né­jé­nek íze­it is hor­do­zó, sa­já­to­san le­be­gő mu­zsi­ká­já­ba most mi is be­le­kós­tol­ha­tunk.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ha ma él­ne, azt mon­da­nánk ró­la: sztár. Nem celeb, hi­szen a sa­ját ere­jé­ből, is­ten­ad­ta te­het­sé­gé­vel ér­te el mind­azt, ami­ért tisz­tel­jük. Min­dig forr kö­rü­löt­te a le­ve­gő, s min­dig meg­le­pi a köz­vé­le­ményt. Le­gyen szó bár az ün­ne­pelt zon­go­ra­vir­tu­óz­ról vagy az el­mé­lyült kom­po­nis­tá­ról, a fi­a­tal nő­csá­bász­ról vagy az idős ab­bé­ról, a vi­lág­já­ró koz­mo­po­li­tá­ról vagy a nem­zet ze­ne­szer­ző­jé­ről, az el­ké­pesz­tő sze­gény­ség­ből cso­da­gye­rek­ként ki­tö­rő Liszt Fe­renc a fe­szí­tő el­lent­mon­dás­ok em­be­re volt. Élet­mű­vét is szo­kás egye­net­len­nek, ek­lek­ti­kus­nak ne­vez­ni, ám a bu­ta ka­te­gó­ri­á­kat egy­ből el­fe­lejt­jük, ha meg­hall­juk a há­rom zon­go­ra­ver­seny bár­me­lyi­két, a Les préludes-t vagy a h-moll szo­ná­tát. Kele Ju­dit Liszt-év­for­du­ló­ra ké­szült film­je egy ön­tör­vé­nyű zse­ni el­mé­jé­be pró­bál be­vi­lá­gí­ta­ni.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (2000)

A szap­pan­ope­rák sze­mé­lyi­ség­tor­zí­tó ha­tá­sá­ról ér­te­kez­ni már köz­hely. Ál­vi­lág ez, amely­be sa­ját gond­ja­ink elől me­ne­kü­lünk. Betty azon­ban ren­dü­let­le­nül ra­jong A sze­re­lem ha­tal­ma cí­mű kór­há­zi so­ro­zat jó­ké­pű do­ki­já­ért, s úgy tű­nik, egy tra­gi­kus ese­mény nyo­mán vég­leg benn­ra­gad eb­ben a kép­te­len­ség­ben. Mi pe­dig nyug­ta­la­nul fi­gyel­jük őt, hi­szen ször­nyű gya­núnk, hogy a té­vé­kép­er­nyőn in­ne­ni vi­lág is egy so­ro­zat kli­séi men­tén mű­kö­dik. Neil La­Bute iro­ni­ku­san ját­szik el e „kint is, bent is”-él­mén­­nyel, ám köz­ben nem fe­led­ke­zik el hő­sé­ről, aki egy hosszú fi­zi­kai és lel­ki út so­rán, szám­ta­lan bur­leszk-for­du­la­tot át­él­ve, sok-sok köz­he­lyes élet­böl­cses­ség és ró­zsa­szín cu­kor­máz kö­zött egyen­sú­lyoz­va még­is­csak meg­ta­lál­ja a bol­dog­sá­gát — akár egy hap­py end­del zá­ru­ló szap­pan­ope­rá­ban.

Amerikai életrajzi dráma (2010)

Sze­gény Micky Ward. Nem elég, hogy ki­rúg­ják az ál­lá­sá­ból, ama­tőr bok­szo­ló lé­té­re tö­rött kéz­zel kény­te­len edze­ni, fe­le­sé­ge el­hagy­ta, még ro­ko­na­it is ki kell bír­nia. Édes­any­ja — egy­ben me­ne­dzse­re — szá­mo­lat­la­nul kö­ti le szá­má­ra a mecs­­cse­ket, hogy hét lá­nyá­val együtt va­la­hogy meg­él­he­tés­hez jus­son, báty­ja pe­dig, az egyet­len bu­nyó­val hí­res­sé vált Dicky hi­á­ba lett drog­füg­gő, edze­ni sze­ret­né őt. Az HBO pe­dig jön, hogy do­ku­men­tum­fil­met for­gas­son a va­la­mi­ko­ri boksz­hő­sök­ről.