Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, a filmeknek még inkább: ezernyi félbemaradt, megcsonkított vagy sok helyen soha be nem mutatott alkotást ismer a filmtörténet. Rendezőik szerelemprojektjeiként például a Nebraska és a Mud elkészült ugyan, sőt némi Oscar-csillogásban is volt részük, ám a magyar mozivásznakig egyikük sem jutott el.
Both Miklós zenéje határozottan egyszerűsödik. No nem abban az értelemben, mint Karinthy zseniális népi-naiv paródiájában (innen a cím), inkább csak úgy, görcsmentesen. Ehhez a felismeréshez elég csak meghallgatnunk az Erdő című dalt, mégpedig a legutóbbi Napra-lemezen, illetve a legújabb formációja, a Both Miklós Folkside 2013-as Csillagfészek című albumán található verziót.
Olvasólámpa
Kortárs amerikai filmrendezők
A harmadik évezred első évtizedének közepén a hazai művészmozirendszer összeomlásán és a tékák jó részének megszűnésén túl a filmnézési szokások drasztikus megváltozását az egyre-másra születő filmblogok áradata jelezte. Végképp globalizálódott a filmipar. Csaknem egy évtizeddel később pedig megjelenik egy könyv épp azokról a rendezőkről, akiket az amerikai tömegfilm újkori fogyasztói nemegyszer idoljaiknak tekintenek. A Korszakalkotók huncut könyv: egyszerre olvasható elmélyült tanulmánykötetként, laza portréfüzérként és a kortárs újvilági filmezéshez szóló ódaként.
A győri Könnyező Szűzanya-kegykép vérrel könnyezésének 317. évfordulóján, március 15–17. között újból megtelt a győri Nagyboldogasszony-székesegyház az ország minden részéből érkező zarándokokkal.
Az idei Oscar-szezon során jártunk már Szomália partjainál, a Wall Streeten, a rabszolgák korában, sőt az űrben is, ám azt kevesen gondolták volna, hogy a fontos felismerésekért Texas földjére, mégpedig az 1980-as évekbe kell utaznunk. A hazai mozikba tavaszra megérkező Prince Avalanche – Texas hercege és a Mielőtt meghaltam nem ácsingózott a díjakért, mégis nagy mulasztás lenne kihagynunk őket.
Egy igazi találkozásból nem spórolhatjuk ki magunkat. Theodore és Robin mégis hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak erre a felismerésre Spike Jonze, illetve Ari Folman filmjében. Bár még csak február van, A nő (Her) és A futurológiai kongresszus (The Congress) már most pályázhat az év legszebb filmélményeinek szűk táborába.
Felszabadító érzés újra és újra végighallgatni Rátóti Zoltán Csodalépés című, 2013- as albumát, többek között azért, mert nyomát sem találni rajta a hazai színészlemezek többségét sújtó kimódoltságnak. Mert hogy is készül az utóbbi? Érdemes művészünk megannyi díj és elismerés birtokában gondol egyet, s úgy dönt, a színpad után a lemezipart is meghódítja. Vállalkozásához szerzőtársakat keres, ám hiába a biztató együttműködés, az énekhang ügyetlen, a dallam édeskésen felszínes, a szöveg pedig az urbánus művészvilág jól elkoptatott közhelyeit járja körbe.
Vulgárpszichológiai okoskodás vagy mély emberi tapasztalat-e, nem tudom, de igaz: a túlcukrozott édeskedés mögött rendszerint valamilyen szomorú titok lappang. S mivel a rejtélyt őrző nem egykönnyen hajlandó „feladni” magát, nagy empátiával kell közelednünk felé. Tulajdonképpen ezzel próbálkozik a Banks úr megmentése című film, amikor egy legendás gyerekkönyv felcukrozásának történetét meséli el.
