Nemeshegyi Péter SJ

Mt 25,14–30

A talentumokról szóló jézusi példabeszédet mindenki ismeri. Ennek ellenére nem könnyű az értelmezése. Problémát okoz, hogy miként lehet összeegyeztetni e példabeszéd tanítását azokkal az evangéliumi szöveghelyekkel, melyek szerint az isteni király szolgái „mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, behívtak a menyegzőre” (Mt 22,1–10), az alig egy órát dolgozó szőlőmunkások ugyanazt a bért kapták meg az isteni házigazdától, mint azok, akik az egész „nap terhét és hevét viselték” (Mt 20,1–15), vagy Szent Pál alapvető tanításával, melynek értelmében a megigazulás a hit révén történik, nem pedig tettek által (Ef 2,9; Róm 3,28 stb.).

Mt 21,33–43

Ahogy közeledünk az egyházi év végéhez, úgy közeledik a Máté-evangélium Jézus földi élete végső eseményeinek, halálának és feltámadásának leírásához. Jézus még egyszer felmegy Jeruzsálembe, hogy ott meghirdesse az evangélium örömhírét: azt, hogy az ő eljövetelével eljött közénk az Isten országa. Jézus tudta, hogy ez az út a halálához fog vezetni, de tudatosan elvállalta az Úristen szenvedő szolgájának szerepét, melyet Izajás könyve hirdetett meg: „Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; az ő sebe által gyógyultunk meg; kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Halálra adta életét, sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár” (Iz 53,8–12). Izrael népének vallási vezetői ekkor már elhatározták, hogy a kellemetlen prófétát, Jézust elteszik láb alól. Most, hogy Jézus felment Jeruzsálembe, ellenségeinek főhadiszállására, itt az alkalom, hogy végezzenek vele. A mai evangéliumban leírt példabeszédben Jézus beleilleszti saját sorsát az üdvtörténetbe.

A mai evangéliumban leírt történet fordulópontot jelent Jézus evangéliumhirdetésében. A nagy tömegeket megmozgató kezdeti sikerek után egyre fenyegetőbbé válnak Jézus számára a jeruzsálemi hatóságok és a farizeus párt vizsgálódásai és gyanúsításai; a tömegek pedig kezdenek elmaradozni, mert Jézus viselkedése nem felel meg várakozásaiknak. Jézus, csupán tanítványai kis csoportjának kíséretében, Izrael határain kívüli vidékekre vándorol, és eljut egészen Fülöp Cezáreája környékére, amely Galileától északra fekszik. Itt zajlik le Jézus és a tanítványok között az a párbeszéd, amely a tanítványokat döntő választás elé állítja. A beszélgetés kezdetén Jézus csak azt kérdezi, hogy mi mindent mondanak róla az emberek, a tanítványok pedig könnyed csevegés formájában mesélik el mások különböző vélekedéseit. Hirtelen azonban Jézus egyenesen hozzájuk fordul, és nekik szegezi a kérdést: „És ti, ti kinek tartotok engem?”

Jézus szeret példabeszédekkel tanítani. A példabeszéd elgondolkoztatja hallgatóit. Szavai előbb belesüllyednek az ember szívébe, ott működni kezdenek, átalakítják, és végül kinő belőle az Isten országa szerinti élet. Ezért Jézus szívesen szólt példabeszédeiben a magokról. Ezek növekedését befolyásolja a termőföld minősége, a napfény és az időjárás, szárba szökkenésük legfőbb oka mégis a bennük rejlő csodálatos dinamika: egy élettelennek látszó, kemény kis magocska egyszer csak alakulni kezd, megmozdul, és kihajt belőle a magasba szökő szár, a zöld levelek, a színes virágok, majd végül a termés, amely hordozza és továbbadja az életet. Jézus példabeszédeiben nem szerepelnek harcos angyalseregek, csaták, háborúk, öldöklések. Szépen, békésen növekednek a magokból sarjadt növények. A növekedésnek vannak ugyan veszélyei és akadályai is, de végül győz az élet, és bőséges lesz az aratás.

Jézus hallgatóinak hétköznapi életéből veszi példabeszédeinek anyagát: hallgatóságában a férfiak többsége kérges kezű földműves vagy halászember volt, az asszonyok pedig családanyák, akik értettek a kenyérsütéshez és a ruhafoltozáshoz. Ezeknek az embereknek az életébe hoz Jézus valami egészen újat: Isten országa eljövetelének örömhírét.

Jézus mennybemenetelének eseményét elmondja Máté, Márk (16,19) és Lukács (24,50– 51) evangéliuma, valamint az Apostolok cselekedetei (1,9–11). Amit e könyvek szerzői leírtak, az persze Jézus mennybemenetelének csupán a jele volt, mely megadatott az apostoloknak. E jel megfelelt az emberiség akkori világképének, amely szerint a „mennyek országát” a felhők és a csillagos ég felett elhelyezkedő területnek gondolták, ahol Isten és angyalai közvetlen jelenléte tapasztalható. Jézus mennybemenetelének lényege azonban ennél sokkal mélyebb értelmű valóság, amely abban áll, hogy Jézus megdicsőült emberi valósága testestül- lelkestül behatol Isten létterébe.

Szent Lukácsnak két célja lehetett azzal, hogy ilyen részletesen írta le az emmauszi tanítványok történetét. Az egyik az, hogy felsorakoztasson még két „tanút”, akik látták a feltámadt Jézust. Volt azonban egy másik célja is. Lukács „második generációs” keresztény, aki személyesen sohasem találkozott Jézussal földi élete során. Ezért akart felmutatni három „helyet”, ahol a második, a harmadik, sőt az ezredik generációs keresztények is valóban találkozhatnak a feltámadt Úrral.

„Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt a halottak közül!” (1Kor 15,17.19) Csaknem kétezer éve írta le Pál apostol e sorokat, de még ma is úgy hangzanak, mint egy harsona zengése, mely elűzi az éjszakát, és felkelti a napot, hogy fénybe borítsa az egész világot. Nem a halálé a végső szó, hanem az életé; nem a gyűlöleté, hanem a szereteté; nem a gonoszé, hanem Istené.