Isten egyszülött Fia és Szentlelke küldetése által véglegesen és végérvényesen kinyilatkoztatta magát. Az utolsó vacsorán mondja Jézus Fülöp apostolnak, aki az Atyaistent kívánja: „Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9). János evangéliumának mindjárt az elején ezt írja: „Istent az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18).
Jézusnak és a zsidó rabbiknak is voltak tanítványaik. A mester és a tanítványok viszonyára vonatkozóan azonban van két feltűnő különbség Jézus és a korabeli zsidó rabbik között. Az egyik az, hogy míg a zsidó rabbik nem toboroztak tanítványokat, hanem csak várták a jelentkezőket, s aztán eldöntötték, hogy közülük kit fogadnak el tanítványnak, addig Jézus maga szólította meg és hívta meg követésére azokat, akiket tanítványaivá választott.
Remekül fejezi ki a mai vasárnap sajátos jellegét a szentmise kezdőéneke: „Örüljetek az Úrban szüntelenül. Újra mondom: Örüljetek! Az Úr közel van” (Fil 4,4–5). Az advent az örömteli várakozás ideje, és mennél inkább közeledünk ennek az időnek a végéhez, annál inkább kezd áttörni a várakozás feszültségén a közeli beteljesedés öröme.
Nagyon helyes, hogy mindenszentek ünnepén Jézusnak a nyolc boldogságról szóló szavait halljuk (Mt 5,1–12a). Az Istennél élő valamennyi szent ugyanis e nyolc boldogság útját járva jutott el a mennyek országának örök boldogságába. A zsoltárokban is olvasható régi szokás szerint Jézus azzal kezdi tanítását, hogy felkiált: „Boldogok!” Ezzel felébreszti mindenki figyelmét, hiszen minden ember legmélyebb vágya, hogy boldog legyen. Ezért hallgatjuk kíváncsian, hogy milyen utat ajánl Jézus a boldogság elérésére.
Jézus csodáit két csoportba oszthatjuk. Vannak olyan csodák, amelyekkel bizonyítani akarja isteni küldetését és tekintélyét. Ilyen csoda például egy béna ember meggyógyítása, amellyel azt bizonyítja, hogy van hatalma bűnöket megbocsátani (Mk 2,1–12). A legtöbb esetben azonban nincs ilyen kifejezett szándéka: egyszerűen árad belőle az életadó szeretet és jóság.
Mk 1,12–15
Nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus negyvennapos böjtjéről és sátáni megkísértéséről szól az evangélium. Minthogy Jézus egyedül volt a pusztában, a tanítványok csak az ő szavaiból értesülhettek az ott történtekről. Az evangéliumok közül Márké számol be legtömörebben ezekről az eseményekről. Jézus nem szokott hosszasan beszélni belső élményeiről.
Mk 1,29–39
Az idei évben Márk evangélista kísér bennünket minden vasárnap. Ő kezdi írását a „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” szavakkal, és ezért nevezzük az újszövetségi Biblia első négy könyvét „evangéliumoknak”, vagyis az „örömhír közlőinek”. Márk evangéliuma a legrégibb a négy közül. Jézus halála után körülbelül negyven évvel írta Márk, aki még személyesen ismerte Jézust. Márk egy Máriának nevezett jómódú jeruzsálemi asszonynak volt a fia, akinek a házában gyülekeztek az első keresztények. E házba kopogott be Péter, amikor csodálatosan kimenekült fogságából.
Lk 2,22–40
Lukács szelíd lelke a harmóniát kedveli. Míg a többi evangélista azt mondja el, hogy az ószövetségi választott nép, a zsidók nagy része elutasította Jézust, Lukács inkább azt emeli ki, hogy voltak az ószövetség korában nevelkedett jámbor, hívő zsidók is, akikben már működött a Szentlélek, hittel felismerték Jézust, az Üdvözítőt, és nagy szeretettel befogadták őt. Ilyen volt az a két öreg, akik a mai evangéliumban szerepelnek: Simeon „az igaz és istenfélő férfi”, akit a Szentlélek vezetett és ösztönzött, és Anna, az özvegy prófétaasszony, aki szinte állandóan a jeruzsálemi templomban tartózkodott, imádkozott és böjtölt. Mária és József szintén teljesítik, sőt túlteljesítik az ószövetségi törvény előírását: nemcsak az anya számára előírt áldozati szertartást végeztetik el, hanem a gyermeket is elhozzák a templomba, hogy „bemutassák az Úrnak”, ami nem volt előírva.
