Nagy Enikő

Az anya és az apa jelentősége a nemi identitás kialakulásában, avagy a homoszexualitásról – tabuk nélkül

„Az én a te által születik” – Martin Buber gondolatából indult ki Christl R. Vonholdt, a Német Ifjúságért és Társadalomért Intézet igazgatója, gyermek- és ifjúsági szakorvos, aki február 21-én Budapesten, az Európai Regionális Szervezet és a Polgári Magyarországért Alapítvány által szervezett, Család- és gyermekvédelem című konferencián tartott előadást. Arról beszélt, mekkora szerepe van az apának és az anyának a gyermek nemi identitásának kialakulásában, valamint a gyerekek és a fiatalok pszichoszexuális fejlődésében bekövetkező identitásbeli elbizonytalanodás tüneteit is ismertette. A Vonholdt vezette intézetben a szexuális identitás kutatásával és a homoszexuális érzéseikkel azonosulni nem tudó vagy nem kívánó férfiakkal és nőkkel foglalkoznak. Az intézet munkatársai ugyanis azt vallják, hogy a homoszexualitás nem genetikai eredetű, hanem összetett testi és lelki fejlődés során kialakuló jelenség, amely traumatikus élmények hatására esetenként erősödhet vagy rögzülhet.

Élet a gyermektraumatológiai osztályon a betegek világnapján

Családi nyaralásukon futkározott. Üvegpoharak voltak a kezében. Egyszer csak megbotlott a küszöbben, elesett, és az üvegszilánk elvágta a kezét. Rohantak vele az ügyeletre, ahol azt mondták: szétszakadtak az ujjait mozgató inak, ezért műtétre lesz szükség. Az operáció után még hónapokig jártak kontrollra, gyógytornára, és a nyolcéves Zsófi most már ismét úszik és zongorázik. „Teljesen meggyógyult a kezed!” – mondja neki az orvos, a kislány pedig mosolyog. „Papa, én gyermek traumatológus akarok lenni!” – kezelése közben végig ezt mondogatta. Budapesten, a Fiumei úti baleseti központban járunk. Az ország első és eddig egyetlen gyermektraumatológiai osztályán Kassai Tamás főorvos vezet körbe. Varázstükrök, mágneses játékok, színes falrajzok között vezet az utunk. „Köszönöm a műtétet!” – üzeni egy gyermekrajz a falon.

Prostituáltak és segítőik megrendítő vallomásai

Éjszaka van. Nemrég értem haza. Leülök az ágyam szélére, és percekig csak bámulok magam elé. Megdöbbentett, amit láttam. Ott álltak egymás mellett, végig az utcában, föl-alá sétáltak, és vártak. Egymás után jöttek az autók, odaérve vezetőik lassítottak, végigmérték őket, majd választottak, és együtt hajtottak el. „Alig vártuk, hogy gyertek!” – mondták többen is, amikor megérkeztünk. Egy kávézóvá alakított busszal mentünk, és behívtuk őket egy teára. Beszélgettünk. Megrendítő történeteket hallottam, de az erős smink és a kihívó ruha alatt nem láttam mást, csak a lelkük mélyéig megsebzett nőket, akik igazából csak egy kis szeretetre vágynak. A Névtelen Utak Alapítvány utcalánymisszióján jártam.

(A megszólalók nevét személyiségi jogaik védelmében megváltoztattuk.)