Mihályi Anikó

Misztikusok írásaiba mélyedve az a tapasztalata lehet az olvasónak, hogy a szentség útja talán nem egyéb, mint egyre mélyebben találkozni a valósággal. Mert a szentek nem a föld felett élnek, nem menekülnek el a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg: elfogadják, ami van. Nem elveket igyekeznek érvényesíteni, nem a törvényeket akarják betartani, hanem mernek benne lenni az élet adta helyzetekben, így saját életkörülményeikben tapasztalják meg az élő Istennel való találkozást.

A projektek bemutatásán, kiselőadások tartásán, egyéni vélemények megfogalmazásán túl a számonkérés hagyományos módja is hangsúlyos: az, amikor a tanár kihívja az asztalhoz a diákot felelni. Mert fontos, hogy mindaz, amit az órán tanulunk, rögzüljön a tanulókban. Ennek látható jele a felelés.

A minap egyik tanítványomat nyelvtanórán kihívtam felelni. Már harmadszor kérdeztem ugyanazt az anyagot; gondoltam, könnyű dolga lesz a felelőnek. Felszólításom után azonban az osztály hangosan felhördült: a kiszemelt diáknak éppen ma van a születésnapja! – No, akkor ajándékozhatunk neki a szép feleletért egy jelest – mondtam a gyerekeknek.

Az iskolai élethez hozzátartoznak az óraközi szünetek is. Mint a hétköznapokhoz az
ünnepek. A gyerekek megkönnyebbülve tódulnak ki a folyosóra, élvezik a tizenöt, húsz perc szabadságot, amikor kicsit önfeledtek lehetnek. A tanárok pedig a beosztási rend szerint felügyelik őket.

Ki ne örülne annak, amikor félretéve minden kötelességét kimozdulhat otthonról? Amikor úgy pihenhet, hogy tudja, nem zavarhatják őt sem e-mailben, sem telefonon, mert olyan helyre megy, ahol nincs internetes hozzáférés, sem térerő. De talán az is elég, ha kikapcsolhatja a számítógépet, és lehalkíthatja a telefont. Ilyenkor mindannyian átélhetjük: szabadok vagyunk, végre csak a pihenésnek élhetünk.

Még július elején találkoztam az egyik ismerős kolléganőmmel, aki arról beszélt, mennyire nehéz az átállás az iskolai pörgésről a lelassult nyári létezésre. Tanárként állandóan benne vagyunk az adásban, több száz gyerekre és szülőre figyelünk folyamatosan, mellette saját családunkat is hordozzuk. És bizony el-elcsúszik bennünk a fontossági sorrend: a határidők szorításában, a csöngetéstől csöngetésig tartó időegységben észrevétlenül kerülünk a mókuskerékbe, s rutin szerint működünk, munkánkból elvész a személyes figyelem.

Még a Te Deumon innen, de már az utolsó órákon túl vittük el a hatodikos gyerekeket táborozni a Kiskunságba. Itt nőttem föl, észrevétlenül is ezt a tájat szívtam magamba gyerekkoromban, így mindig izgalommal figyelem, milyen élményt jelent a tanítványaimnak az Alföldön lenni. Ott, ahol látszólag nincs semmi, nem lehet hegyeket mászni, belecsobbanni a hűsítő vízbe, ahol csak a forró homok perzselő erejét érezhetjük, és legfeljebb a borókabokrok árnyékába húzódhatunk be a hőség elől.

Felkészülő

Közeledünk a tanév végéhez, ami azt is jelenti: összegzünk. Élményeket, tudást, tapasztalatokat. Az idei év nagy ajándékaként élem meg, hogy írásszakkör indulhatott iskolánkban, azzal a céllal, hogy írjunk. Mert írni csak írva lehet megtanulni. Ám ehhez kitartó munkára, odafigyelésre, a szöveggel való folyamatos bíbelődésre van szükség.

Évek óta halljuk, olvassuk, látjuk a pedagógiában azt az átrendeződést, melynek célja, hogy ne csak elméleti anyagot öntsünk a tanulók fejébe, hanem segítsük a gyerekeket abban, hogy saját élményeiken, tapasztalataikon keresztül ismerkedjenek a világgal és ezáltal magukkal. Egy osztálykirándulás kiváló lehetőség arra, hogy a tanteremből kiszabadulva élővé váljon az addig száraznak tűnő tananyag.