Mihályi Anikó

„…hány és hányféle színeváltozás, / a múlandó s a múlhatatlan / hányféle hely cseréje!”– írja Pilinszky János Találkozások című versében. Igen, találkozásokban élünk: arcok és tekintetek vonzásában keressük a szépséget, amely Dosztojevszkij szerint megváltja a világot. Mindennapjaink legelementárisabb tapasztalatát szenvedjük azonban akkor, amikor magunkba gubózunk, nem találva a gyönyörködés felszabadító élményét. A világ sok színűsége ilyenkor elfátyolozódik előlünk. Az igazi csoda akkor talál meg bennünket, amikor a másik ember szemébe nézve megtörténik a színeváltozás: amikor elhagyjuk a kategóriák és ítélkezések múló világát, és belépünk a múlhatatlan dimenziójába. Ebben a pillanatban már nem nézzük sem a bőrszínt, sem a vallást, sem a faji hovatartozást; egyedül a jelen pillanat szépségének vonzásában létezünk. Találkozásban vagyunk.

A tanár életéhez is hozzátartozik az egész életen át tartó tanulás folyamata, amelyben segítséget nyújthat a Katolikus Pedagógiai és Továbbképző Intézet (KPSZTI) félévente megrendezett továbbképzése. A magyar szak tantárgygondozójaként próbálok olyan képzéseket szervezni, amelyek egyrészt a látásmódunkat tágítják egy-egy témában, másrészt segítenek módszertani kérdésekben is tájékozódni.

Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben – halljuk állandóan ezt a már-már közhelyesnek tűnő mondatot. Tanárként is átéljük annak az örömét és nyomasztó terhét, hogy föl kell ismernünk a ránk bízottak tehetségét. Tehetséggondozó foglalkozásokat tartunk, ahol figyelemmel kísérjük a gyerekeket, próbáljuk fejleszteni őket, segíteni kibontakozásukat.

Húszéves tanári tapasztalatom azonban azt mutatja, kevés gyerek képes jól sáfárkodni azzal a talentummal, amit kapott. Pedig olyan szépen, sikeresen indult…

Felkészülő

Nehéz ez a sok szürkeség. Esik az eső, nyúlósak, nyákosak a reggelek. Enyhe ugyan az idő, mégis érezzük a napnélküliséget a zsigereinkben. A tanáriban, az osztálytermekben is tapintható a fáradtság, egyre több a beteg tanár és diák, ránk telepszik a mélabú. A bálok és bulik feledtethetik velünk hajszolt hétköznapjainkat, a tánc önfeledtsége segíthet a feltöltekezésben, de érezzük, mindez csak rövid ideig tart. Mintha Karnevál Hercege is csak azért jönne közénk, hogy elhúzza előttünk a mézesmadzagot: nézzétek, milyen vidám az élet, mulassunk csak, hogy azután még elviselhetetlenebbé váljon a szürkeség.

Lezártuk az első félévet. A legtöbb iskolában ez azt jelenti, hogy osztályzatokban értékeltük tanítványaink munkáját. A számok azonban semmit nem árulnak el a kamaszok belső világának változásáról. Pedig az a folyamat, amely a tizenévesekben gimnáziumi éveik alatt végbemegy, meghatározza egész további szemléletük alakulását.

Magyartanárként igyekszem megtenni mindent a gyerekek gondolkodásának, érzékenységének csiszolgatásáért. Ezért is örültem, hogy ebben a fél­évben az egyik kilencedikes osztályommal részt vehettünk a Trafó – Kortárs Művészetek Háza által szervezett művészeti beavató programban. Egy kiállítást és négy kortárs előadást néztünk végig a színházban: táncot, drámát, cirkuszt és zenét.

Felkészülő

Amikor harminc évvel ezelőtt azon gondolkoztam, milyen hivatást válasszak magamnak, a tanári pályánál mindig felmerült bennem, nem lesz-e unalmas egy életen át ugyanazt tanítani. A húsz év alatt sokszor kérdezték ugyanezt tőlem barátaim, de tanítványaim is. Azt tapasztalom, nemhogy unalmas, hanem egyre izgalmasabb feladat ugyanazokkal a művekkel foglalkozni, ugyanazokat a kérdéseket újra és újra föltenni a gyerekeknek és magamnak is. Mert ahogyan változik körülöttünk a világ, az osztályokba járó gyerekek és én magam is, úgy alakul át egy-egy mű problematikája.

Felkészülő

Az egyik kis tanítványom minden alkalommal, amikor találkozunk, csillogó szemekkel újságolja, hányszor volt igaza ebben az évben. A múlt héten már negyvenkilencnél tartottunk. Kérdésemre, miért fontos neki, hogy mindig igaza legyen, azt válaszolta: mert az olyan jó érzés! További faggatásom eredményeként kiderült, boldoggá teszi a tudat, hogy legyőzött másokat, akár nála idősebbeket is.