Modigliani a Magyar Nemzeti Galériában – Hosszú, függőlegesen elnyújtott, ovális arcok és a végletekig elvékonyított emberi alakok jutnak eszembe Amadeo Modigliani művészetéről. Stílusa annyira egyéni, hogy még csak véletlenül sem lehetne összetéveszteni valaki máséval. Nyilván életében is igazi egyéniség lehetett. Ránk maradt fényképei átlagon felüli határozottságot tükröznek, eltökélt személyiséget mutatnak, egy olyan ember képét, aki tudja, mit akar.
Somogyi József ellentmondásos korszakban élt, mint oly sok kortársa a XX. században. Művészi és közéleti munkásságának nagy része az 1950-es, 1960-as évekre esett. A korszak legjelentősebb magyar szobrászai közé tartozik.
Műgyűjtők és mecénások a XX. század első felében – Pusztán művészi tevékenységből megélni sohasem volt egyszerű dolog. Azt szokták mondani, a „jó bornak nem kell cégér”, a tehetség majd „kidolgozza magát”. Ám tudjuk, hogy ez nem egészen így van. Ahhoz, hogy egy művész magas színvonalon alkosson, illetve hogy menedzselje magát, más és más képességek szükségesek.
Pablo Picasso a Magyar Nemzeti Galériában – Picasso a modern művészet egyik legismertebb és talán legvitatottabb alkotója. Sokféle módon jellemezték őt és alkotásait az idők folyamán. Egykori művésztanáraim a Kisképzőben azt mondták róla, hogy „jó boltos”: nem csoda, hiszen már életében komoly pénzeket fizettek képeiért. Ahogy manapság mondani szokták: „megvalósította önmagát”, és még remekül meg is tudott élni a művészetéből. A legnagyobb vihart kavart képei kubista korszakában készültek. Messze szakadva az addig megszokott látványtól, apró darabokra bontott négyzetekből, háromszögekből álló figurákat, főleg asszonyokat festett az úgynevezett analitikus kubizmus jegyében. Ugyanazon a képen többféle nézőpont jelenik meg. A tömeg elveszti jelentőségét a felülettel szemben.
Krisztus erős fájdalomtól görcsbe ránduló keze, szörnyen szúrós töviskoronája, a sorozatos szenvedésektől eltorzult arca megrendítően hat rám mindig, amikor csak látom ezt a képet. Karja és teste mintha nem is húsból és vérből való volna, hanem inkább egy sebekkel borított, göcsörtös fára emlékeztetne. Matthias Grünewald, a festő láthatóan egy végsőkig megkínzott, a fájdalomtól szinte tudatát vesztett istenember állapotát mutatja meg nekünk világhírű oltárképén.
El kell kapni a pillanatot, ez a fotós dolga, és nem is kevés. Megörökíteni valamit a múló időben, a másodperc törtrésze alatt. A hagyományos, analóg fényképezés nagy technikai tudást, kifinomult, gyors reflexeket, hallatlan állóképességet igényelt. Évtizedeken keresztül, egészen a kilencvenes évekig, a digitális fényképezőgépek elterjedéséig, amikor még filmes masinák voltak forgalomban, egyáltalán nem volt mindegy, hogy mikor nyomja meg a fényképező az exponálógombot. Nem volt még motoros gép, amellyel már egész sorozatokat lehetett csinálni, vagy mindenféle beépített elektronika, amelyek segítették volna a lelkes fotósokat a soha vissza nem térő pillanat megörökítésében.
Koszta József gyűjteményes kiállítása a Várkert Bazárban – Nyakas, erős akaratú parasztember néz ránk egy régi fotóról, amely Koszta Józsefet ábrázolja Lakos-tanyai műtermében. Művészi rendetlenség veszi körül a mestert, festményei szerteszéjjel lerakva, falnak támasztva vagy a nyers deszkapadlón. Bal kezében nagyméretű, ovális palettája, jobbjában ecset, amint munka közben lekapta a fényképész. A hosszú életű festő 1861-ben született Brassóban, szegényparaszti családból. Mai szóhasználattal élve azt mondhatnánk, igazán „sokra vitte”, talentumát maximálisan kamatoztatta.
Van Gogh küzdelmes élete és művészete – Azt mondják, a karácsony a szeretet ünnepe, és valóban így is van. A Kisjézus születésének örömére megajándékozzuk egymást, együtt a család, s erre az időre nemritkán azok is szóba állnak egymással, akik egész évben nem is nagyon beszéltek, vagy éppen rosszban voltak. Hiszen annyi minden befolyásolja emberi kapcsolatainkat. De mi történik akkor, amikor véget érnek az ünnepek, és folytatódnak azok a bizonyos szürke hétköznapok?
