Lőrincz Sándor

A Stephanus-díjas meseíró: Fésűs Éva

Stephanus-díjat kapott Fésűs Éva, Kaposvár meseíró díszpolgára, Somogy művészeti díjasa, aki számos mese és két tucat könyv szerzőjeként ismert. Tüskeböki, Toportyán Tódor, Aranypofácska, Csupafül, Ajnácska – néhány kedves figura, akik neki köszönhetik, hogy bekerültek a gyermekirodalom tündérkertjébe, de említhetném a több kiadást megért Ezüsthegedűt vagy A palacsintás királyt is, amelyen generációk nevelkedtek. A palacsintás király most az egri Gárdonyi Géza Színház műsortervében szerepel, az Ajnácskát pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház mutatja be. Rátóti Zoltán igazgató azt tervezi, hogy óvodákba, iskolákba is elviszik a Fésűsmeséket, amelyekből mielőbb szeretne hangoskönyvet készíteni. A ceglédi születésű író nyugdíjazásig gyors- és gépíróként dolgozott; matuzsálemi kort megért gépén lekopogtatott meséinek többségéből rádiójáték lett.

– A Stephanus-díjat olyan szerzők kapják, akik műveikben az egyetemes keresztény-európai kultúra értékrendjét közvetítik. Ön soha nem rejtette véka alá hitbéli meggyőződését – ezt tükrözik versei, meseregényei is –, s az egykori rádiós szerkesztők és kiadóvezérek elől sem titkolta el: egyházi gimnáziumba jár a fia, a Mikulás nem Télapó, a karácsony pedig nem fenyőünnep…

– Kisgyerekként beleszülettem egy szeretetteljes, hívő családba. Később, Vácon, a Karolina iskolában pedig apácák tanítottak. Kegyelemként éltem meg, hogy katolikusként nem kellett keresgélnem, milyen úton induljak el, és hitemet mindig következetesen képviseltem. Isten védelmét érzem, így mindenkor bátran vállalhattam meggyőződésemet. Gondolom, sokkal nehezebb lehet azoknak, akik nem „készen” kapják a hitüket, hiszen rövidebb- hosszabb ideig tartó, vargabetűkkel tarkított útkeresés vár rájuk, míg rájönnek létük értelmére. A lelki érettség viszont további pluszt jelenthet számukra.

Örökségünk – Somogyország Kincse címmel ismerték el a műemléket

Kegyelet mindenkinek jár, még annak is, aki bűnökkel terhelten élte az életét, de dicsőség már nem – visszhangzik bennem Jókai Anna gondolata, amikor betérek a kaposvári Keleti temető melletti Jézus Szíve-, ismertebb nevén a Hősök templomába. A dicsőség a hősöké, akik életüket adták a hazáért; hiába várta őket vissza a család a háborúból. A bánatos anya- és feleségarcokra végleg ráfagyasztotta a mosolyt a szomorúság. A gyermek pedig csak később ébredt tudatára: édesapja elesett a fronton, s vélhetően jeltelen sírban alussza örök álmát. A végtelen hómező fogadta be testét, de lehet, hogy csontjait elmosta a Don…

Versciklus a pápának Kányádi Sándortól

Ferenc pápának ajánlotta a Dél keresztje alatt című, spanyolra is lefordított kötetét Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, aki egyhetes római látogatása során találkozott a katolikus egyházfővel. A szentendrei papírmerítő műhely lapjaira nyomott, Részegh Botond csíkszeredai grafikusművész által illusztrált könyvet a Szent Péter téren tartott nyilvános meghallgatás során adta át Ferenc pápának a nagy galambfalvai születésű költő.

Dél-amerikai ihletésű költeményekből komponált versciklust tartalmaz a szép kiállítású kötet, amelyből mindössze három példány készült – tudtuk meg Kányádi Sándortól, aki a Római Magyar Akadémia meghívására, az Európai Uniós Nemzetek Kulturális Intézete Egyesülete (EUNIC) szervezte, a költészet világnapja alkalmából tartott felolvasóestre érkezett feleségével az Örök Városba. Rajta kívül még tizenegyen olvasták fel versüket a különféle országokból.

Találkozás Bertók László költővel

Petőfi szerint a költészet „olyan épület, / Mely nyitva van boldogboldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” Nagy Gáspár töretlen gerincek kopogtatásának tartotta a lírát, Kányádi Sándor egy kisdiák válaszával summáz, miszerint „vers az, amit mondani kell”. Halmai Tamás pedig így vall: „Verset suttogni fülbe, / gyermektenyérnyi gyóntatófülke”. Mit jelent a huszonhét kötetes, Pécsett élő Bertók László Kossuth-díjas költőnek a vers, a verselés?

Az életet… A mindent… Ha több mint hatvan éve ír verset valaki, s a vers is több mint hatvan éve írja őt, akkor olyan neki a vers, mint az, hogy „levegőt veszek”. Addig élek, amíg írni tudok, s addig írok, amíg élek, szoktam mondani, bár ez csak „áttételesen” igaz. Petőfinek viszont nagyon igaza van: a költészet olyan épület, „mely nyitva van… mindenkinek, ki imádkozni vágy”. Mindenkinek, aki kapcsolatot akar teremteni a Titokkal, a Mindenséggel, az Úristennel. Vagy eltűnődni csak, például azon, hogy „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”, ahogy Babits Mihály írja. De nem mindenki költő, aki a költészet szentegyházába belép. A többség versolvasó, versszerető csupán. A költők meg, Petőfinél maradva, talán a költészet szentegyházának a papjai. Akik arra figyelnek inkább, amit Weöres Sándor ajánl nekik Ars poetica című versében: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket”. S ehhez hasonló az is, amit évtizedekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak: „Tetten érni a folyamatot, / mikor színén a lényeg átsajog.”