Dél keresztje alatt

– Örülök, hogy a római magyar közösség rendkívül operatív módon készítette elő a pápával való találkozást – mondta lapunknak.

 

– Régóta vágytam már erre, hiszen amikor felszállt a fehér füst, majd az ablakban megjelent Ferenc pápa, érezhettük: a szegények pápája köszöntött bennünket, s a szülőföldjét ismerve rögtön világossá lett: nagy ügyet képvisel. Amikor ránézett a dedikált kötetre, és elolvasta a címét, nyomban elmosolyodott, megköszönte, megáldott bennünket, és átadott egy szentolvasót. A feleségem természetesen megcsókolta a gyűrűjét. Reformátusként is mondhatom: nagy élmény volt a vele való találkozás, és abban bízom, a szentatyának lesz majd ideje elolvasni a verseimet. Szívesen maradtam volna a közelében, de hagytam, hadd induljon a többiek közé, hadd ossza az áldást idősökre, betegekre, gyerekekre, ifjakra, várandós anyákra.

 

Az erdélyi származású, Magyar Örökség-díjjal is kitüntetett költő elmesélte: „világutazóként” 1981-ben járt Argentínában. Éppen akkor, amikor az 1956-os magyarországi események huszonötödik évfordulóját ünnepelték Buenos Aires legnagyobb templomában. Október 23-án egy magyarokra emlékező misén vettek részt, s most, hogy emlékei között kutatott, azt próbálta kideríteni, vajon a homíliát mondó pap nem Jorge Mario Bergoglio volt-e, de Benedek Elek oldalági rokonaival konzultálva bebizonyosodott, más állt az oltárnál.

 

– Feleségemmel három hónapot töltöttünk Amerikában, s Vancouvertől Buenos Airesig harmincöt találkozót szerveztek számomra a magyarok. Még inkább tudatosult bennem, a föld nagy részét magyarok lakják… – jegyezte meg mosolyogva. – Én is magyaroknak „prédikáltam”, és nagy fizetséget kaptam: az ottaniak szeretetét. Egy ballonkabátot azonban sikerült vennem, a feleségemnek pedig egy indián ékszert. A többi, adományokból összegyűjtött pénz szerencsére éppen elegendő volt a repülőjegyekre. Örültem, hogy meghívóim nem fizettek rám. Ha tudtunk volna spanyolul vagy angolul, lehet, hogy ennyi mindent nem mutattak volna meg nekünk a vendéglátóink. Indián rezervátumtól kezdve a legelitebb helyekre is elkalauzoltak bennünket. Óriási volt már akkor a kontraszt gazdagok és szegények között. Ferenc pápának éppen azért vagyok nagy tisztelője, mert a szegények, az elesettek, a kiszolgáltatottak pártján áll…


Kányádi Sándor elmesélte dél-amerikai utazásának előzményeit is. Egyszer betoppant hozzájuk egy fiatalember, Benedek László, aki édesanyja levelét hozta Argentínából. A tanárnő azt üzente, szívesen látnák Dél-Amerikában. A költőben nyomban felvillant a Tűnődés csillagok alatt című versének egy részlete: Földi tárgyak nőttek körém, / mindennapok kis tényei. / Hajnalodott, s a csillagok / messzibbről kezdtek fényleni. // Iszonyúan magasra nőtt, / s reám kacagott az égbolt: / „Talán meghalsz, anélkül, hogy / látnád Rio de Janeirót. // Tán a hangod se jut tovább, / annál a két fenyőfánál, / amelyik a dombhajlaton, / szinte látom, téged sajnál. / És te akarsz hinni, merni, / álmodozni más bolygókról?” – / Csúfondáros kicsi ködök / szálltak fel a keskeny Oltból. Az 1955-ben íródott vers felvetésével ellentétben megcsillant a remény: talán van esély arra, hogy eljusson Dél-Amerikába… A levél kézbesítője azóta megnősült, négy gyermekük született, és sajnos már meghalt, ám haláláig nem sikerült neki megszerezni a magyar állampolgárságot.

 

A Kossuth-díjas, nyolcvanon felüli költőt – aki szívesen járja az országot, hogy irodalomról, közéletről, Erdélyről, magyarságról, megmaradásról „prédikáljon” vagy a Kaláka együttes vendégeként valljon életéről – arról is kérdeztem, az „ökumenikus” házasság okozott-e valaha is nézeteltérést felesége és közte. Kányádi válaszában visszanyúlt egészen 1568-ig, a tordai országgyűlésig, amely kimondta a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius vallás szabadságát és egyenjogúságát – a világban elsőként meghirdetve a vallási toleranciát. Ezt a házasságban is tiszteletben tartja. Elújságolta: mivel nehezen akartak érkezni a gyermekei, felesége a csíksomlyói Máriánál imádkozva megfogadta, ha egészséges gyereket ad neki az Isten, katolikusnak kereszteltetik.

 

– Gyerekeket akartam, nem vallásháborút – mondta derűsen, majd Erdély neves püspökére terelte a szót. – Most, Rómában is beszélgettünk Márton Áron püspök úr boldoggá avatásáról, amelyet sokan várnak. Tudom, hogy Isten malmai lassan őrölnek – hiszen olykor évszázadok is elmúltak egy-egy boldoggá vagy szentté avatás kapcsán –, ám a székelyföldi templomokban már úgy zárják az imát: Boldog Áron atyánk, könyörögj érettünk.

 

Kányádi Sándor arról is beszélt, római útja során meg akarta látogatni Szőnyi Zsuzsát, akivel negyvenöt évvel ezelőtt találkozott a „Triznya kocsmában”, ám akit róla kérdezett, azt válaszolta, néhány napja látta, de nagyon legyengült. A költő barát a televízióból értesült halálhíréről.

 

– 1969-ben töltöttem egy hetet Rómában; akkor utaztunk oda, amikor a köztisztviselők sztrájkoltak. Négy napon át Zsuzsa kísért engem mindenhova, majd átadott egy tapasztalt vezetőnek, aki mindent ismert a városban. Örültem Zsuzsa gyámolításának, halálával viszont árvának érzem magamat. Egy éve még együtt vacsoráztunk. Készülünk Zebegénybe, hogy leróhassuk a végtisztességet, és elkísérjük utolsó útjára.

 

S hogy elindul-e még valaha Rómába Kányádi Sándor? Azt mondta, nem valószínű. Úgy, ahogy a közelmúltban Svédországtól is elbúcsúzott, most is búcsúzni ment. Ezúttal az Örök Várostól, s örökre.