Örömzene a ma és a holnap sztárjaival

Találkozás Bolyki Györggyel

A Bolyki Brothers énekese, az Erkel Ferenc Kamarazenekar csellistája, aki az elmúlt évek során azt is bebizonyította: kiváló szervező. Bolyki György a tizenötezres közönséget vonzó Kaposfest, a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál igazgatója, aki a kaposvári kötődésű Kokas Katalin hegedűművésszel, a fesztivál alapító és művészeti vezetőjével azt reméli, hogy az augusztus 13. és 19. között zajló fesztivál ezúttal is tűzbe hozza a zenei világot s a közönséget.

Honnan ered vonzalma a muzsika iránt?

– Édesanyám zongoratanárnő, gyönyörű hangja van, évtizedek óta vezényli saját kórusát. Szerintem tőle örököltem a zene iránti affinitásomat.

Lelki dialízis

Rákász István fotóival az El Caminón„

Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked (…) megismeréséhez. Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.” A világpolgár Márai Sándor gondolatait választotta tárlata mottójául Rákász István, akinek az El Caminón készített fotóiból nyílt kiállítása a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériájában. Igényes kollekciójának mi más címet is adhatott volna a kaposvári urológus főorvos, mint azt: Lelki dialízis.

Nem térítéssel, hanem vonzással

Ökumenikus kápolna Gyöngyöspusztán

Az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik – utaltak Ferenc pápának Az evangélium öröme című buzdítására a pünkösd előtti pénteken Kőkút-Gyöngyöspusztán, ahol ökumenikus kápolnát és egy haranglábat szenteltek. A kétszáztíz ellátott befogadására alkalmas Magas Cédrus Szociális Otthon udvarán álló épület százharminc éve még a Festetics-család kastélyához tartozó, gyakran látogatott imahely volt, ám később asztalosműhely működött a megszentelt falak között. Most viszont visszakapta eredeti funkcióját, hogy kívülről- belülről felújítva vonzza az intézmény lakóit.

Az igaztól a szépig

Eperjes Károly a való és a transzcendens világról

Az igazság és a jóság harmóniája jelenti az egyetemes szépséget, de Isten nélkül nincs szépség, csak csinosság és divat, nincs szerelem, csak összefekvés, nincs örök élet, csak örök kárhozat. Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Maridíjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja vélekedik így. Az „őrült Szamóca”, ahogy diákkorában becézték, a közelmúltban volt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának a vendége. A püspöki székház zsúfolásig megtelt nagytermében Az igaztól a szépig című, versrészletekkel és elemzésekkel színesített, a humort sem nélkülöző, szenvedélyes előadásában vallott az életét irányító értékrendről, kiemelve a társadalom felelősségét, hiszen az ateizmus valóban nemzetbiztonsági kockázat, ahogy Balás Béla megyés püspök fogalmazott egy helyütt.

A sorsközösség tudata

Mátrai Mártával hitről, kegyelemről, politikáról, misszióról

Orvosnak készült, ám jogász lett. Dolgozott jogtanácsosként, volt elnök- vezérigazgató, területi igazgató, s 1998-tól parlamenti képviselő. 2013-tól az Országgyűlés háznagya, aki azokat a feladat- és hatásköröket gyakorolja, amelyeket a házelnök ráruház. Mátrai Mártával, a Parlament újraválasztott háznagyasszonyával – aki jogászként a törvényalkotási bizottság munkájában is részt vesz – sok helyütt találkozhatunk. A közelmúltban a CT-szűrőbusz átadásán beszélt a prevenció, valamint a világszínvonalú technika jelentőségéről a Kaposvári Egyetemen; innen indult ugyanis útjára Magyarország egyetlen, kerekeken guruló szűrőállomása.

Szombathelyen született, de hamar somogyi lett, hiszen a kaposvári Munkácsy gimnáziumban érettségizett. Úgy tudom, hívő, konzervatív polgári családból származik…

– Jól tudja; olyan családban nevelkedtem, ahol a hit, a hűség és a szeretet, az egymás iránti figyelem volt a meghatározó. A szüleim rendkívüli emberek voltak. Édesapám nem tartozott a „politikailag megbízható” emberek sorába, soha nem adta fel a küzdelmet, akkor is egyenes derékkal állt a hatalom urai előtt, amikor igaztalanul meghurcolták. Édesanyámra ebben az időben igen nagy teher nehezedett, hiszen neki kellett összetartania a családot, mivel testvéremmel együtt még kicsik voltunk. Az ő szeretete, hite, tiszta, őszinte gondoskodása és nagyon sok munkája átsegítette a családot a kritikus ötvenes éveken. Szinte beleégett az életembe az az emlék, amikor Szombathelyen az iskolából hazafelé menet egyedül maradtam, senki sem jött velem. Az osztálytársaim sietős léptekkel kikerültek, mert nem barátkozhattak velem. Sokat sírtam, de mindig elfordultam, hogy mások ne vegyék észre. Hittanra jártam, elsőáldozásra készültem, noha akkor ezt az iskolában nem nézték jó szemmel. Szüleimet a lélekben hozzánk közel álló tanárok titokban figyelmeztették. Megkerestem a „tiszi” bácsit (így hívtuk az atyát), és elpanaszoltam neki, hogy mi bánt. Most is emlékszem jóságos tekintetére, arra, ahogy megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Ne törődj vele, majd ez is elmúlik.” Aztán néhány nappal később azt a hírt kaptuk, hogy az ávósok elvitték. Soha nem láttuk többé. Így az elsőáldozásomon sem lehetett ott. Akkor, kislányként nem értettem az egészet, vívódtam magamban, és megfogadtam: soha nem akarok azokra a rossz emberekre hasonlítani. Szüleimmel továbbra is minden vasárnap részt vettünk a Szent Erzsébet ferences templomban a fél tizenkettes szentmisén, és csak azután következhetett a vasárnapi ebéd. A testvéremmel együtt édesanyámtól tanultuk az imádságokat, a tízparancsolatot. Sokat mesélt az ünnepekről, a búcsújárásról, a többnapos zarándoklatokról, melyekre nagymamánkkal indultak. Az az imádságos, derűs légkör ma is erőt ad. A már kisgyerekként megtapasztalt lelki finomságot, a megpróbáltatásokon átsegítő hitet igyekeztem a fiamnak is átadni.

Szavak vándorköszörűse

Nyolcvanöt éves Kányádi Sándor

„Kipikopi kalapács, / korán kél a kis kovács. / De egy kovács nem kovács: / csak két kovács egy kovács. / Egyik fogja a vasat, másik ver rá nagyokat, kipikopi döndeleg: / addig üsd, amíg meleg!” – olvastuk oly gyakran felváltva feleségemmel a gyerekeinknek Kányádi Sándor versét a Költögetőből, amely több mint húsz éve jelent meg Keresztes Dóra bájos rajzaival. Döcögve kacagtunk rímein, játékos képein. Ritmizálva mondtuk-tanultuk, miközben két fakocka adta hozzá a zenét. Főleg, ha a Faragott versikét kérte a két gyerkőc: „Volt egy fakatona, / fából volt a lova, / kengyele, kantárja, a kádár munkája.” Ilyenkor aztán sziporkáztak a kérdések: Mi az a kengyel és a kantár, s ki a kádár? Mi meg próbáltuk magyarázni-rajzolni- festeni, de a döndeleg tovább izgatta fantáziájukat…
Hozzánk hasonlóan családok ezrei örültek egy-egy új Kányádi-kötet megjelenésének, mint ahogy óvodákban, iskolákban is régóta a kedvelt szerzők közé tartozik az idén nyolcvanöt éves, a Hargita megyei Nagygalambfalván született, édesanyját tizenegy évesen elveszítő költő, műfordító, aki azt vallja: „Az én Magyarországom addig terjed, míg a magyar nyelv. Kitárult a világ, hiszen a mai technikának köszönhetően a lakásomból bátran skype-olhatok Argentínában, Buenos Airesben vagy Vancouverben élő ismerőseimmel.”

Erdélyi körúton

Határtalanul

Mintegy negyvenezer diák vett részt 2010 óta a Határtalanul! elnevezésű programon. Az állami támogatással megvalósuló osztálykirándulások célja, hogy az anyaországi gyerekek iskolai éveik során legalább egyszer személyes élményeket szerezzenek a külhoni magyarok körében. A kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium és Általános Iskola hetedikesei a napokban érkeztek meg erdélyi útjukról.

Zenével evangelizál

Böszörményi Gergely a misszióról és a muzsika hatalmáról

 

Böszörményi Gergely, a Református Zenei Fesztivál és a Református Énekek koncert-istentisztelet Magyar Örökség-díjas főrendezője évtizedek óta dolgozik azon csapatával, hogy a Kárpát-medencében minél többekhez eljusson az Istent dicsőítő zene. Nemcsak kiváló szervezőként, rendezőként, hanem lemezkiadóként is letette névjegyét, s a magyarlakta határon túli területeken is ismert művészetpártoló tevékenysége. Évről évre utcára viszi a zenét, azt is igazolva: Isten szereti a jókedvű énekeseket, muzsikusokat.

 

Milyen indíttatás szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen nagy lelkesedéssel, kitartással, ily hosszú ideje, missziót vállalva munkálkodjon a Kárpát-medencei református kórusokért? Elég a mély istenhit, s az a tudat, hogy ahol ketten-hárman összegyűlnek az Úr nevében, ő is ott van?

 

– Református lelkészcsaládba születtem a múlt század közepén. A felmenőim közt sok-sok református lelkészt találunk: atyai ágon Böszörményi Jenőt, a nagyapámat, apámat, Böszörményi Edét, anyai ágon pedig Hatolkay és Czanik lelkészeket, valamint a Bay családból is. Minderről a legjobban apám egyik írásának idevágó passzusa szól: „A Böszörményi família úgynevezett ároni család; férfitagjai legalább háromszáz éven át voltak neves lelkészek, s a nők is előszeretettel mentek feleségül lelkészekhez. Minthogy Isten parancsa úgy hangzott: »Áron fiai legyenek a papjaim«, a reformátusok így nevezik azokat a családokat, akik sok nemzedéken át adtak lelkészeket az egyháznak.” Talán a családi háttér és a gyermekkorom óta velem lévő zeneszeretet is elegendő lett volna, de a hanglemezkiadói tapasztalat és tudás, valamint az Úristen elhívása is kellett ehhez a szolgálathoz. A szüleim persze tinédzserkoromban, amikor a gyülekezeti kórus mellett egy beatzenekarban is énekeltem, így fogalmaztak: „Miért kell neked mindenütt ott lenni, ahol két cintányért összecsapnak?” Az első Református énekek hangversenyt 2002-ben azért szerveztem meg, mert egyszerűen nem volt szisztematikus, professzionális hangfelvétele a református énekeskönyvünk énekeinek, amit pedig majd kétezren kerestek nálam a 2000-ben, a Fradi-pályán tartott Magyar Reformátusok Világtalálkozóján.