Mátrai Mártával hitről, kegyelemről, politikáról, misszióról
Orvosnak készült, ám jogász lett. Dolgozott jogtanácsosként, volt elnök- vezérigazgató, területi igazgató, s 1998-tól parlamenti képviselő. 2013-tól az Országgyűlés háznagya, aki azokat a feladat- és hatásköröket gyakorolja, amelyeket a házelnök ráruház. Mátrai Mártával, a Parlament újraválasztott háznagyasszonyával – aki jogászként a törvényalkotási bizottság munkájában is részt vesz – sok helyütt találkozhatunk. A közelmúltban a CT-szűrőbusz átadásán beszélt a prevenció, valamint a világszínvonalú technika jelentőségéről a Kaposvári Egyetemen; innen indult ugyanis útjára Magyarország egyetlen, kerekeken guruló szűrőállomása.
– Szombathelyen született, de hamar somogyi lett, hiszen a kaposvári Munkácsy gimnáziumban érettségizett. Úgy tudom, hívő, konzervatív polgári családból származik…
– Jól tudja; olyan családban nevelkedtem, ahol a hit, a hűség és a szeretet, az egymás iránti figyelem volt a meghatározó. A szüleim rendkívüli emberek voltak. Édesapám nem tartozott a „politikailag megbízható” emberek sorába, soha nem adta fel a küzdelmet, akkor is egyenes derékkal állt a hatalom urai előtt, amikor igaztalanul meghurcolták. Édesanyámra ebben az időben igen nagy teher nehezedett, hiszen neki kellett összetartania a családot, mivel testvéremmel együtt még kicsik voltunk. Az ő szeretete, hite, tiszta, őszinte gondoskodása és nagyon sok munkája átsegítette a családot a kritikus ötvenes éveken. Szinte beleégett az életembe az az emlék, amikor Szombathelyen az iskolából hazafelé menet egyedül maradtam, senki sem jött velem. Az osztálytársaim sietős léptekkel kikerültek, mert nem barátkozhattak velem. Sokat sírtam, de mindig elfordultam, hogy mások ne vegyék észre. Hittanra jártam, elsőáldozásra készültem, noha akkor ezt az iskolában nem nézték jó szemmel. Szüleimet a lélekben hozzánk közel álló tanárok titokban figyelmeztették. Megkerestem a „tiszi” bácsit (így hívtuk az atyát), és elpanaszoltam neki, hogy mi bánt. Most is emlékszem jóságos tekintetére, arra, ahogy megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Ne törődj vele, majd ez is elmúlik.” Aztán néhány nappal később azt a hírt kaptuk, hogy az ávósok elvitték. Soha nem láttuk többé. Így az elsőáldozásomon sem lehetett ott. Akkor, kislányként nem értettem az egészet, vívódtam magamban, és megfogadtam: soha nem akarok azokra a rossz emberekre hasonlítani. Szüleimmel továbbra is minden vasárnap részt vettünk a Szent Erzsébet ferences templomban a fél tizenkettes szentmisén, és csak azután következhetett a vasárnapi ebéd. A testvéremmel együtt édesanyámtól tanultuk az imádságokat, a tízparancsolatot. Sokat mesélt az ünnepekről, a búcsújárásról, a többnapos zarándoklatokról, melyekre nagymamánkkal indultak. Az az imádságos, derűs légkör ma is erőt ad. A már kisgyerekként megtapasztalt lelki finomságot, a megpróbáltatásokon átsegítő hitet igyekeztem a fiamnak is átadni.
