Ferenc pápa elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában pünkösdvasánap utáni hétfőn fogunk ünnepelni. Az új liturgikus emléknapról Kovács Zoltán mariológus írt elemzést.
Az alábbiakban Kovács Zoltán plébános, mariológus írását olvashatják, aki arra biztat, hogy október hónap elmúltával is mindennap gyermeki szeretettel és hűséggel vegyük kézbe a szentolvasót.
Jézus gondolkodóba ejti tanítványait, amikor egy igen komoly kérdéssel áll eléjük: kinek is tartják őt az emberek? Miután a tanítványok elmondják, hogy mit gondolnak róla az őt csak felületesen ismerők, Jézus továbbmegy: Hát ti kinek tartotok engem? S Péter a tőle megszokott vehemenciával válaszol: Az Isten Fölkentjének. Ez még a tanítványok szűk körében hangzik el. Ők már alaposabban ismerik Jézust, szívük az ő közelségében már megsejtett valamit ebből az igazságból. S azzal, hogy rájuk parancsol: ne mondják el senkinek, Jézus nem tesz mást, mint elismeri ezt az igazságot, s egyszersmind a szívükbe vési.
„Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek” – olvassuk az Apostolok cselekedeteiben (2,6) a Szentlélek eljöveteléről. Megdöbbentőnek hat ez az esemény. De ha jobban belegondolunk: a mindenható Isten Szentlelke számára mi volna lehetetlen?
Húsvét negyedik vasárnapján anyaszentegyházunk mindig a Jó Pásztorról szóló evangéliumot tárja elénk. A húsvéti idő az öröm ideje: Krisztus feltámadásának örömhíre hatja át ezt az ötven napot. A húsvéti idő vasárnapjain olvassuk, hogy Jézus még vissza-visszatér tanítványaihoz, mert hitükben meg akarja erősíteni őket. Oktatásuk még nem fejeződött be, hiszen most kell igazán megtanulniuk természetfeletti dimenzióban szemlélni mindazt, amire a Mester őket tanította. Küldetésük sem ugyanaz lesz, mint Jézus földi életében, hanem az is új lendületet kap majd a Szentlélek eljövetelével. Az apostolok maguk is „pásztorok”, de egyben „juhok” is, akikért a Jó Pásztor életét adta. Ezért illik bele a húsvéti olvasmányok sorába ez az evangélium.
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – kiáltja Jézus földi életének utolsó másodperceiben. Beteljesedett a megváltás műve: a legtisztább Áldozati Bárány, az Isten Fia meghalt a keresztfán. Engedelmességével kiengesztelte az Atyát az egész teremtéssel. Ez az a kiengesztelődés, amelyet az ősszülők engedetlensége óta várva vártak a nemzedékek. S most itt vagyunk a történelemnek és az üdvtörténetnek e meghatározó pillanatában, amikor az Üdvözítő vére tisztára mossa mindazt, amit a bűn befeketített.
„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”– hallatszott az égből azon a „magas hegyen”. A mennyei szózat hallgatói bizonyára igen meglepődtek. Alig telt el egy kis idő azóta, hogy a Mester ruhája vakító fehéren ragyogni kezdett. S alighogy megjelent Mózes és Illés, hogy közeli haláláról beszéljenek vele, még a mennyei Atya szózata is megerősíti: itt valami páratlan esemény zajlik.
