„Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” – állapítja meg Jézus. A Mester tanítását hallgató názáretiek helyeslő szavai és csodálkozása igen hamar zúgolódásba fordult, sőt kis híja, hogy le nem taszították Jézust a szakadék széléről.
„Bölcsek jöttek napkeletről” – olvassuk a mai evangéliumban. De mit olvashatunk ki ebből a történetből? Tanulhatunk a bölcsek kitartásából, megcsodálhatjuk tudásukat, valódi bölcsességüket, melyet természetfölötti világosság hat át, Istenre hagyatkozó hitüket, alázatukat, amellyel kicsinnyé tudtak lenni, és egy rövid találkozásért nem sokallták a hosszú zarándokútra idejüket és fáradalmaikat.
„Az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában” – olvassuk Szent Lukácsnál. Az evangélista nem ír semmit arról, hogyan is történt ez az esemény, mit is tartalmazott ez az isteni szózat. Csak arról tudósít, hogy Keresztelő János hallgatott az isteni indításra, s bejárta a Jordán egész vidékét. Bejárta, hogy megismertesse az Istenre szomjazó emberekkel a szózat tartalmát, hogy szívükbe vésse: közel van az Isten! Ő már elindult felénk, s most nekünk is lépnünk kell felé. Ő már kopogtat, nekünk meg kell hallanunk, és ajtót kell nyitnunk. Ő már jönni akar, nekünk pedig egyengetni kell az ösvényt, hogy ne állhasson semmi a találkozás útjába.
„Ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát” – állapítja meg a Mester, amikor a két fillérjét a templom perselyébe dobó özvegyasszonyra mutat. Elgondolkodtató: mi vezethette a szegény özvegyasszonyt arra, hogy utolsó, kuporgatott fillérjeit is adakozásra fordítsa? Pontos választ nem tudunk adni.
Egy gazdag ifjú lép oda a Mesterhez. Keresi élete értelmét. S nem is keresi rossz helyen! Hallott Jézusról, az örök életről szóló tanításról. Szeretné biztosítani maga számára az örök életet. De hamar szembesülnie kell a kemény igazsággal: az örök élet nem nyerhető el lemondás, küzdelem, kereszthordozás nélkül. Nem vásárolható meg. Nem fogadható be akármilyen megosztott, bálványokkal teli szívbe.
A mai evangéliumban Szent Péter apostollal találkozunk, aki így vallja meg hitét Jézusnak és Jézusban: „Te vagy a Messiás!” Szívéből tör elő ez a hitvallás. Telve van csodálattal, szeretettel és igaz meggyőződéssel. Jól ismerjük már Péter apostolt: igen vehemens tud lenni. Most is nagy, tüzes lendülettel, érzelmei által vezetve vallja meg, hogy kinek véli a Mestert. S nem is téved! Péter hite azonban még nem teljes, mert hiányzik belőle egy igen lényeges elem: a kereszthordozás valósága.
„Én vagyok a mennyből alászállott kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Jézus mély értelmű tanítást ad az Oltáriszentségről.
„Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba, egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit” – mondja Jézus tanítványainak. Nagyon sok természetesség rejlik a Mester szavaiban. Mint ahogyan emberi természetünk része az is, hogy elfáradunk.
