Kiss Péter

Sze­re­tem a sár­ga bab­le­vest, vi­szont nem sze­re­tem a kék ha­jú nő­ket — a pszi­cho­ló­gu­sok te­vé­keny­sé­gé­ről gyak­ran jut eszem­be ez a klas­­szi­kus Ka­rin­thy­-hu­mo­reszk alap­ján le­von­ha­tó ta­nul­ság. Va­la­mi fel­szín­re ke­rül, amit nem tu­dok ma­gam­ról, de a pszi­cho­ló­gus se­gít meg­tud­nom. Hogy ez mi­ért jó, nem min­dig vi­lá­gos. Ne­megy­szer se­bek fel­té­pé­sét je­len­ti; le­het, hogy er­re időn­ként csak­ugyan szük­ség van, mint a Te­rá­pia cí­mű so­ro­zat­ban el­hang­zik. De a pszi­cho­ló­gus és pá­ci­en­se kö­zöt­ti, erő­sen aszim­met­ri­kus vi­szony szá­mom­ra ele­ve prob­le­ma­ti­kus. A film pszi­cho­ló­gu­sa gyak­ran el­mond­ja pá­ci­en­se­i­nek: itt az tör­té­nik, amit ön/önök akar­nak.

Több mint szo­ci­á­lis szak­em­ber. Mer ér­zel­mes len­ni, min­den elő­adá­sa, meg­szó­la­lá­sa meg­dol­goz­tat­ja a fi­gyel­mes, nyi­tott szí­vű hall­ga­tó lel­ki­is­me­ret­ét. Gyak­ran mu­tat be a nyo­mor több­sé­günk szá­má­ra is­me­ret­len és el­kép­zel­he­tet­len tar­to­má­nya­i­ban ké­szült fény­ké­pe­ket. A hát­tér-in­for­má­ci­ók, tör­té­ne­tek, ame­lye­ket hoz­zá­juk fűz, ér­zé­kel­te­tik, hogy mind­ez szá­má­ra nem csak szak­mai kér­dés. Nem akar a „szak­mai­as­ság” vé­dő­bás­tyá­ja mö­gé búj­ni. Tra­gé­di­ák­ról, össze­tört éle­tek­ről, ös­­sze­rop­pant apák­ról, re­mény­te­len gyer­mek­kor­ról be­szél. A bot­rány­ról, amely mind­an­­nyi­unk kö­zös fe­le­lős­sé­ge.

Ta­valy év vé­gén ár­ve­rez­ték el a Sotheby’s lon­do­ni auk­ci­ós ház­ban Andrej Tar­kovszkij ha­gya­té­kát. A ren­de­ző több ezer da­rab­ból ál­ló tárgy­együt­te­sét alig né­hány perc alatt ko­ráb­ban be­csült ér­té­ké­nek a ti­zen­öt­szö­rö­sé­ért, 2,4 mil­lió ame­ri­kai dol­lá­rért vet­ték meg. A fi­ná­lé­ban há­rom ér­dek­lő­dő ma­radt: egy ho­mály­ban ma­ra­dó lett üz­let­em­ber, Lars von Trier dán ren­de­ző és Mi­ha­il Meny, Orosz­or­szág ivanovói kör­ze­té­nek kormányzója, Tar­kovszkij szű­kebb pát­ri­á­já­nak kép­vi­se­lő­je.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Mé­szöly Mik­lós 2001-ben hunyt el, és ki­lenc­ven­éves lett vol­na 2011-ben. Em­lé­ké­re nyolc­van­per­ces do­ku­men­tum­fil­met ké­szí­tett egy fi­a­tal pár, akik szak­ma­i­lag is re­me­kül ki­egé­szí­tik egy­mást: Dér Asia film­ren­de­ző és Gerőcs Pé­ter Mé­szöly-ku­ta­tó, író. Nagy vál­lal­ko­zás­ról van szó. Gon­do­san utá­na­men­tek min­den fon­tos té­má­nak, és igye­kez­tek min­den­kit meg­szó­lí­ta­ni, aki is­mer­te, sze­ret­te az írót. Azo­kat, akik ta­nul­tak tő­le, és azo­kat, akik a ba­rá­tai, tisz­te­lői vol­tak, a leg­több eset­ben olyan em­be­re­ket, akik sze­mé­lye­sen is­mer­ték, és hi­va­tá­suk ré­vén is kö­tőd­tek hoz­zá. Ezt a fil­met az te­szi iz­gal­mas­sá, hogy ez a ket­tő: a szak­ma és a ma­gán­élet szét­bo­goz­ha­tat­la­nul együtt van ben­ne, de sze­ren­csé­re nem a bul­vár szint­jén. A „fél­múlt­ban” ját­szó­dik: ké­sei bú­csú az em­lé­kek­ben és mű­ve­i­ben egy­aránt itt ma­radt­tól.

Két mű­sor

Ma es­te két­szer, két­fé­le­kép­pen is ta­lál­koz­ha­tunk a szí­né­szi és po­li­ti­kai ér­te­lem­ben egy­aránt je­len­tős Ma­jor Ta­más­sal. Az el­ső mű­sor cí­me A ven­dég: Ma­jor Ta­más, és 1969-ben ké­szült. Hor­váth Ádám, a ren­de­ző an­nak ide­jén így nyi­lat­ko­zott ró­la a Film Szín­ház Mu­zsi­ká­nak: „Ma­jor Ta­más és Abody Bé­la kö­zött négy órán ke­resz­tül tar­tott az ér­de­kes szó­pár­baj; mind­ezt rög­zí­tet­tük, és eb­ből ké­szült az egy­órás vég­le­ges mű­sor. Azt a kér­dést tet­te fel a be­szél­ge­tés kez­de­te­kor Abody Bé­la, hogy a sok­ar­cú Ma­jor kö­zül me­lyik­hez lesz sze­ren­csénk. Majd Ma­jor így vá­la­szolt: a szí­nész­hez. És két perc múl­va már a köz­élet­ről be­szélt.” A kö­vet­ke­ző mo­za­ik Ma­jor port­ré­já­hoz a Ját­sza­ni is en­gedd! cí­mű mű­sor 1984-ből, amely­ben ver­se­ket mond és ér­tel­mez. Jó öt­let, hogy az ar­chí­vum kin­cse­i­vel így, kre­a­tí­van él­nek a szer­kesz­tők, a szó szo­ros és át­vitt ér­tel­mé­ben kép­be hoz­va és töp­ren­gés­re kész­tet­ve a né­zőt. Egy mű­vész­ről és egy kor­szak­ról egy­aránt.

Ope­ra

Hector Ber­li­ozt meg­be­csü­li az utó­kor. Ér­de­kes mó­don ma­nap­ság nem­csak leg­fon­to­sabb, kon­cert­ter­mek­be szánt da­rab­jai szó­lal­nak meg (oratorikus mű­vek, „prog­ram­ze­nék” és min­de­nek­előtt a Fan­tasz­ti­kus szim­fó­nia), ha­nem egy­re gyak­rab­ban az olyan szin­te elő­ad­ha­tat­lan, me­ga­lo­mán al­ko­tá­sai is, mint A tró­ja­i­ak cí­mű ope­raepo­sza. Ha­son­ló­kép­pen ke­rül idő­ről idő­re az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ba az 1838-ban, Pá­rizs­ban be­mu­ta­tott Benvenuto Cellinije is, amely­nek cím­sze­rep­lő­je a XVI. szá­za­di fi­ren­zei szob­rász és ötvösmester, aki VII. Ke­le­men pá­pa szol­gá­la­tá­ba áll… A re­ne­szánsz mű­vész ön­élet­raj­za ih­let­te a szö­veg­írót; az ope­ra ro­man­ti­kus, „le­gen­dás” for­du­la­tok­ban bő­vel­ke­dő cse­lek­mé­nye a cso­dá­la­tos Perszeusz-szobor szü­le­té­sé­ről szól. A Mezzo Tv a 2007-es Salz­bur­gi Fesz­ti­vál elő­adá­sá­nak fel­vé­tel­ét tűz­te mű­sor­ra.

Ma­gyar té­vé­film (1984)

Le­gen­dás ren­de­ző le­gen­dás drá­ma­fel­dol­go­zá­sa, amely 1985-ben a veszp­ré­mi té­vé­fesz­ti­vá­lon nagy­dí­jas lett. Mi volt a leg­na­gyobb új­don­sá­ga? Az, hogy a ren­de­ző-for­ga­tó­könyv­író Fe­hér György ha­tá­ro­zott kéz­zel ke­ve­sebb mint más­fél órá­ra húz­ta Moliere ötfelvonásos da­rab­ját, és azt, ami ere­de­ti­leg fer­ge­te­ges ko­mé­dia volt, az öre­ge­dés­ről szó­ló meg­ren­dí­tő sza­tí­rá­vá for­mál­ta át, Kál­lai Fe­renc hal­ha­tat­lan ala­kí­tá­sá­val — mu­ta­tott rá a ko­ra­be­li Film­vi­lág­ban Simó Je­nő. Új­ra meg új­ra el kell gon­dol­kod­nunk: mit je­lent szu­ve­rén mó­don vi­szo­nyul­ni a klas­­szi­kus al­ko­tá­sok­hoz, mi­ben áll a szer­ző üze­ne­té­nek „hi­te­les” tol­má­cso­lá­sa? Fe­hér György pél­dá­ja is bi­zo­nyít­ja, hogy az ere­de­ti mű­vet ese­ten­ként szin­te nyers­anyag­ként is hasz­nál­hat­ja a mai al­ko­tó.

Az Alekszandr Nyevszkij-kantáta (alt­szó­ló­ra, vegyeskarra és ze­ne­kar­ra) ere­de­ti­leg kí­sé­rő­ze­né­nek szü­le­tett. A szov­jet-orosz ren­de­ző­mo­gul, Ei­sen­ste­in kér­te fel Prokofjevet, hogy 1937-ben ké­szü­lő, a Jég­me­zők lo­vag­ja cí­mű film­jé­hez ze­nét ír­jon. A XIII. szá­zad­ban ját­szó­dó nagy­sza­bá­sú, lát­vá­nyos al­ko­tás kép­so­ra­it Ei­sen­ste­in így egyene­sen az ő rit­mu­sa­i­ra vág­ta; és a „ket­tős si­ker” nem is ma­radt el. Prokofjev ez­után a leg­jel­leg­ze­te­sebb ze­nei té­má­kat ki­bő­ví­tet­te és sor­ba fűz­te. Az önál­ló új mű, a  kan­tá­ta hét té­te­le a kö­vet­ke­ző lett: Orosz­or­szág a mon­gol iga alatt; Dal Alekszandr Nyevsz­kij­ről; A ke­resz­te­sek Pszkovban; Fel, te orosz nép!; Csa­ta a jé­gen; A csa­ta­me­zőn; Alekszandr Nyevszkij be­vo­nu­lá­sa Pszkovba.