Kiss Péter

Port­ré­film Hidegkuti Nán­dor­ról

Le­gen­da volt, mint az egész Arany­csa­pat. Há­rom gólt — „mes­ter­hár­mast” — szer­zett a le­gen­dás lon­do­ni 6:3-as mér­kő­zé­sen, és lőtt egy ne­gye­di­ket is, de azt a bí­ró nem ítél­te meg. ő volt a csa­pat leg­idő­sebb tag­ja — 1953-ban, a 6:3-as mér­kő­zé­sen „már” har­minc­két éves —, így lett a be­ce­ne­ve az Öreg. Ap­ja a vi­té­zi rend tag­ja volt, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után ez ko­moly ne­héz­sé­ge­ket je­len­tett Nán­dor szá­má­ra — ki­ta­lált mun­kás­múlt­tal si­ke­rült vál­toz­tat­nia ne­ga­tív meg­íté­lé­sén. Buzánszky Je­nő min­den idők leg­jobb lab­da­rú­gó­já­nak tart­ja. Egész éle­tét meg­ha­tá­roz­ta a fut­ball, edző­ként is si­ke­res lett. Olyan kor­ban volt fo­cis­ta, ami­kor a ma­gyar fut­ball irán­ti lel­ke­se­dés­nek nem­ze­tet egye­sí­tő ere­je volt, és ami­kor a spor­tot a po­li­ti­ka stra­té­gi­ai kér­dés­ként ke­zel­te. No­ha rongy­lab­dá­val kezd­te a grun­don, fel­nőtt­ként a vi­lág leg­hí­re­sebb sta­di­on­ja­i­ba ju­tott el, és po­li­ti­ku­sok ud­va­rol­ták kör­be. Pe­dig ő „csak” na­gyon sze­re­tett fo­ciz­ni.

Angol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1990)

Aki lát­ta az Addams Familyt, el tud­ja kép­zel­ni, mi­lyen gyö­nyö­rű és ijesz­tő egy­szer­re Anjelica Huston, ami­kor bo­szor­kányt ala­kít. Akár­csak azt, hogy mit je­lent cid­riz­ni és jól szó­ra­koz­ni egy­szer­re. A me­sék már csak ilye­nek. Mi le­het a ma­gya­rá­za­ta, hogy ál­ta­lá­ban ijesz­tő ré­sze­ik is van­nak? Ta­lán az, hogy lel­künk mé­lyén jól tud­juk: ben­nünk is ott buj­kál a sö­tét­ség, van lé­nyünk­nek egy sok­szor tit­kolt sö­tét ol­da­la. Azt is ért­jük-érez­zük, hogy a sö­tét­ség nem­csak bent­ről, ha­nem kí­vül­ről is fe­nye­get ben­nün­ket. So­kan fél­nek a sö­tét­ben, és me­ne­kül­nek min­den rossz tu­do­má­sul­vé­te­le elől: mint­ha ön­ma­guk elől buj­kál­ná­nak. Má­té Gá­bor ka­na­dai ma­gyar or­vos szok­ta mon­da­ni: fél az op­ti­mis­ta em­be­rek­től, és sem­mit sem tart ká­ro­sabb­nak, mint az op­ti­miz­must, mi­vel az min­dig a re­á­lis ve­szé­lyek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val jár együtt. En­nek alap­ján most szó­lok: Bo­szor­ká­nyok pe­dig van­nak! És aján­la­tos vi­gyáz­ni ve­lük, fő­leg ha gye­rek az em­ber…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ijesz­tő je­len­ség a fal­vak el­nép­te­le­ne­dé­se, a he­lyi kö­zös­sé­gek ele­rőt­le­ne­dé­se. Vi­lág­szer­te egy­re töb­ben köl­töz­nek vá­ro­sok­ba, mert úgy lát­ják, ott több le­he­tő­ség vár­ja őket, job­ban bol­do­gul­hat­nak, mun­ká­ra ta­lál­hat­nak. Fáj­dal­mas fo­lya­mat­ról van szó, mert va­la­mi vissza­von­ha­tat­la­nul vé­get ér ez­zel: he­lyi ha­gyo­má­nyok szá­mo­lód­nak fel, ko­ráb­ban biz­tos hát­tér, meg­tar­tó kö­zeg vá­lik sem­mi­vé. A vá­ros egész más, sok­kal sze­mély­te­le­nebb, köny­­nyen vá­lik gyö­kér­te­len­né, tá­jé­ko­zó­dó ké­pes­sé­gét el­vesz­tő­vé, aki vég­leg el­sza­kad szü­le­té­si he­lyé­től. Ez a do­ku­men­tum­film ma­gyar kis­te­le­pü­lé­sek — Csen­gőd, Csemő, Csépa, Csór és Csolnok — min­den­nap­ja­it mu­tat­ja be. Olyan hely­sé­ge­két, ame­lyeket la­kó­ik sze­ret­nek, ma­gu­ké­nak érez­nek. Ott­ho­nos hely­nek, ahol is­me­rik őket, és ahol a jö­vő­jü­ket is el tud­ják kép­zel­ni. Sok-sok in­téz­mé­nyes se­gít­ség­re lesz szük­sé­gük a fal­va­ink­nak, hogy egy­re több ilyen le­hes­sen köz­tük.

Beszélgetés Lázár Kovács Ákossal

Mi­lye­nek a mai Mi­ku­lá­sok? Láz­ár Ko­vács Ákos mé­dia­ku­ta­tó­val ez ügy­ben pró­bál­tunk ren­det vág­ni.

„Nem vé­let­le­nül ad­tam a film­nek ezt a ta­lá­nyos cí­met. A né­ző el­gon­dol­kod­hat, hogy az iga­zi Mi­ku­lás az, aki an­nak vall­ja ma­gát, vagy eset­leg va­la­ki más” — mond­ta a 2005-ben for­ga­tott Az iga­zi Mi­ku­lás (va­sár­nap, 14.20, RTL Klub) ren­de­ző­je, Gárdos Pé­ter. Adó­dik a kér­dés: mi­től lesz „iga­zi” egy film­be­li Mi­ku­lás, mi kell ah­hoz, hogy egy ilyen le­be­gő, a hét­köz­nap­ok re­a­li­tá­sá­ba be­il­leszt­he­tet­len fi­gu­rát hi­te­les­nek érez­zünk?

Ma­gyar té­vé­film (1970)

Ez a film egy rop­pant mo­dern­nek ha­tó konf­lik­tust mu­tat be nő és fér­fi kö­zött. Az alap­hely­zet kis­sé vic­ces­nek tű­nik: az 1960-as évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak benzinkutasnője (Ga­lam­bos Er­zsi) mel­lett ku­ta­tó fér­je (Somogyvári Ru­dolf) ki­sebb­ren­dű­nek ér­zi ma­gát, mi­vel ke­ve­seb­bet ke­res. Vall­juk be, ez an­nak ide­jén ke­vés­sé le­he­tett ti­pi­kus csa­lá­di hely­zet. De jel­zett egy na­gyon fon­tos vál­to­zást, amely má­ra tel­je­se­dett ki. A nők tö­me­ges mun­ká­ba ál­lá­sa az ‘50-es évek­től alap­ve­tő­en meg­vál­toz­tat­ta nők és fér­fi­ak vi­szo­nyát: az asz­­szo­nyok ko­ráb­bi, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len anya­gi füg­gé­sé­nek vé­ge lett. Bár a vál­to­zás lel­ki fel­dol­go­zá­sa nem min­dig könnyű, az, hogy a nők meg­érez­ték az ere­jü­ket, és hogy a há­zas­sá­gok „de­mok­ra­ti­ku­sab­bá” vál­tak, ör­ven­de­tes vál­to­zás. Part­ne­rek va­gyunk, part­ner­ség­re ítél­tet­tünk.

Gá­la­mű­sor

Újab­ban na­gyon rit­kán lát­ha­tunk gá­la­mű­so­ro­kat — ez az év­ti­ze­de­ken át oly nép­sze­rű mű­sor­tí­pus mint­ha ki­ha­ló­fél­ben len­ne. Pe­dig a fel­hőt­le­nül ün­ne­pi han­gu­lat­ban és a nagy kö­zös­ség ön­fe­ledt együtt­lét­ében bi­zo­nyá­ra ma is so­kan szí­ve­sen meg­már­tóz­nak. Er­ről ta­nús­ko­dik a Prima Primissima-díjak irán­ti nagy ér­dek­lő­dés is. A vál­to­zás oka a kö­zös­ség­hez, a nagy kö­zös ügyek­hez és a kul­tú­rá­hoz va­ló vi­szony meg­vál­to­zá­sa le­het. Jel­lem­ző az is, hogy ez a mű­sor egy ma­gán­ala­pí­tá­sú díj­hoz kap­cso­ló­dik — va­gyis rész­ben rek­lám és ön­rek­lám —, s hogy va­la­mi­lyen ok­ból nosz­tal­gi­kus ér­zel­me­ket vált ki be­lő­lünk, né­zők­ből, ami­kor a szín­pad­ra te­kin­tünk. Igen, ma már ün­nep­szám­ba megy, ami­kor kul­tu­rá­lis, mű­vé­sze­ti és tu­do­má­nyos tel­je­sít­mé­nye­ket fő­mű­sor­idő­ben mél­tat­nak a té­vé­ben. Retróbuli in­dul!

Ope­ra­köz­ve­tí­tés

1792. már­ci­us 16-án, a stock­hol­mi ki­rá­lyi ope­ra­ház­ban ren­de­zett bá­lon egy me­rény­lő le­lőt­te III. Gusz­táv svéd ki­rályt, aki ké­sőbb be­le­halt sé­rü­lé­se­i­be. E tra­gi­kus tör­té­nel­mi ese­ményt, az ural­ko­dó vég­ze­tét vit­te pró­zai szín­pad­ra a fran­cia drámaíró-librettista, Eugéne Scribe. Az ő III. Gusztávja alap­ján szü­le­tett Ver­di Bos­­szú­ál­lás do­mi­nó­ban cí­mű ope­rá­já­nak szö­veg­köny­ve. A szi­go­rú cen­zú­ra azon­ban nem en­ged­te a ki­rály­gyil­kos­sá­got. Az ál­ar­cos­bál­ra át­ke­resz­telt — és át­dol­go­zott — dal­mű cse­lek­mé­nyé­nek hely­szí­nét ezért Stock­holm­ból Bos­ton­ba tet­ték, a XVIII. szá­za­di ki­rály­ból pe­dig egy XVII. szá­za­di el­kép­zelt ame­ri­kai kor­mány­zó lett. Az utób­bi idők­ben vi­lág­szer­te leg­több­ször új­ra „ere­de­ti ös­­sze­füg­gé­sé­ben” szó­lal meg az ope­ra, így a New York-i Metropolitanből köz­ve­tí­tett elő­adás­ban is.

Az erdélyi angyalakció szervezője az adakozás öröméről

Va­sár­nap, de­cem­ber 16-án egész nap a mél­tán nép­sze­rű Böjte Csa­bá­ról és az ál­ta­la ala­pí­tott gyer­mek­ott­hon­ok­ról lesz szó a Du­na Té­vén. Míg ő má­ra ikon­ná vált, a há­zak­ról, a ben­nük élők és dol­go­zók min­den­nap­ja­i­ról so­kan alig tu­dunk va­la­mit. A több­ség így le­het Ér­sek Eme­sé­vel, a Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­vány egyik ma­gyar­or­szá­gi ko­or­di­ná­to­rá­val, Csa­ba test­vér köz­vet­len mun­ka­tár­sá­val is.